A megküzdés fajtái, avagy az alkalmazott stratégiák
A megküzdés két nagy csoportját lehet elsődlegesen elkülöníteni egymástól: a probléma- és az érzelemközpontú megküzdést.
A problémaközpontú megküzdésnél az egyén erőfeszítéseket tesz a feszültség csökkentése érdeké-
ben. Az egyén meghatározza a problémát, majd stratégiákat dolgoz ki a megoldásra, és ezek előnyeinek és
hátrányainak mérlegelése után kiválaszt egyet. A megküzdés irányulhat a stresszt okozó helyzet megváltoztatására, ami a környezetbeli változtatásra irányul, illetve a magának a stressz jelentésének a megváltoztatására, azaz az egyén önmagában változtat meg valamit. (Atkinson, 1997)
Az érzelemközpontú megküzdésnél az egyén nem a helyzetet próbálja meg megváltoztatni, hanem a
helyzethez kapcsolódó érzelmeit szabályozza. A megküzdés célja, hogy megakadályozza a negatív érzelmek
elhatalmasodását. Ennek több módja is lehet, az egyén alkalmazhat viselkedéses stratégiákat, illetve kognitív
stratégiákat. A viselkedéses stratégiák közé tartozik a testmozgás, ivás, droghasználat, vagy érzelmi támasz
keresése. A kognitív stratégiák közé tartozik a probléma időleges félretétele, vagyis eltávolítása, vagy a probléma érzelmi szempontból történő újraértékelése. Ezek a stratégiák lehetnek adaptívak, ugyanakkor előfordulnak maladaptív megküzdési módok is. (Atkinson, 1997)
A két különböző stratégia közötti választást befolyásolhatja az, hogy egy bizonyos nehéz helyzetet
megoldhatónak tekintünk-e vagy sem. Ha az adott helyzetet megoldhatónak tartjuk, akkor általában problé-
mamegoldó stratégiát választunk (azaz a stresszt okozó hatás ellen erőfeszítéseket teszünk), azonban a
megoldhatatlannak minősített helyzetekben érzelmi konfliktusmegoldó stratégiákat alkalmazunk (tehát az
érzelmeinket próbáljuk meg szabályozni). (Kopp- Skrabski, 1995)
A megküzdés vagy coping fogalma minden olyan célirányos erőfeszítésre vonatkozik, amelyeket az
egyén tesz a stressz feloldása érdekében, függetlenül a kimenetel sikerességétől. Ebből a szempontból a
védekező mechanizmusok, mint az érzelmek szabályozására irányuló „stratégiák” a coping fogalma alá tartoznak. (Oláh, 1992)
Identitáskrízis a biszexuális és a leszbikus nőknél, és az alkalmazott
megküzdési stratégiák
A biszexuális és leszbikus nők „coming out” folyamata már önmagában tekinthető egy megküzdésnek, egy
olyan stresszes helyzetekkel jellemezhető folyamatnak, amely során az egyén a biszexuális és leszbikus identitásérzést kialakítja. Ebben az alfejezetben azokat a jellegzetes stratégiákat, konkrét viselkedési formákat szeretném ismertetni, amelyek a „coming out” folyamatának különböző stádiumaira a legjobban jellemzőek. Ebben
az értelemben a coping fogalma alatt az adott stádiumra jellemző konkrét viselkedést, vagy megküzdési
módot értem.
Az identitáskrízis időszakában, amikor a biszexuális és leszbikus nők számára szorongást, bizonytalanságot, zűrzavart okoznak saját érzéseik, nagyon gyakran próbálják meg az érzelmeiket különböző elhárító mechanizmusokkal szabályozni. Az alkalmazott elhárító mechanizmusok közül erre az időszakra a következők a
jellemzőek:
- Reakcióképzés: amely során az egyén a számára elfogadhatatlan impulzusok kifejeződését úgy akadályozza meg, hogy az ellenkezőjét fejezi ki. (Carver és Scheier, 1998) Erre példa, amikor az adott nő nyíltan ellenségesen viselkedik a biszexuálisokkal és leszbikusokkal szemben. (Bridget, 1999)
- Tagadás: ami egy adott állapot fennállásának vagy bekövetkeztének az elutasítása, és ennek érdekében képes a valóságot torzan érzékelni. (Carver és Scheier, 1998) A nő, aki nem tudja elfogadni a biszexualitását vagy leszbikusságát, tagadja azt. Ennek viselkedéses megnyilvánulása lehet, hogy az ellenkező nem tagjaival kezd el találkozni, vagy akár házasságot köt.
- Elfojtás: az egyén a számára kínos, feszültséget, okozó tartalmat elfojtja, kiszorítja a tudatából. A biszexuális és leszbikus nőknél előfordulhat, hogy a saját nem iránti szexuális késztetéseket annyira nem képes elfogadni, hogy a szexuális vágyait teljes mértékben elfojtja, és „aszexuálisnak” éli meg és tekinti önmagát. (Vargo, 1999)
- Racionalizálás: a szorongását az egyén úgy próbálja meg csökkenti, hogy valamilyen magyarázatot akar találni a viselkedésére. (Carver és Scheier, 1998) A racionalizáció leggyakrabban akkor fordul elő, amikor belemegy a szexuális kapcsolatba biszexuálisokkal és/vagy leszbikusokkal, ugyanakkor ezt nem képes elfogadni, ezért olyan magyarázatot talál a viselkedésére, hogy részeg volt, vagy hogy kényszeríttették a szexuális érintkezésre. (Bridget, 1999)
- Szublimáció: az egyén a számára elfogadhatatlan készetetéseit átalakítja, és más módon, formában vezeti le. Erre a leggyakrabban előforduló példa, hogy a biszexuális vagy leszbikus nők a szexuális késztetéseit sportban, művészetben, tanulásban vezeti le. (Vargo, 1999)
- Kompenzáció: az egyén az elégtelenség érzését vagy bűntudatát úgy próbálja meg ellensúlyozni, hogy valamilyen más területen kiemelkedő teljesítmény elérésére törekszik. (Vargo, 1999) A védekezési mechanizmusok ellenére a biszexuális és leszbikus nők ugyanúgy szorongnak, átélhetik a reménytelenség érzését, és lehetnek egyéb pszichés tüneteik. Ezek a mechanizmusok hosszú távon csődöt mondanak, sőt gátolják a biszexualitás vagy leszbikusság elfogadását. A sikeres megküzdéshez más jellegű stratégiák szükségesek, amik elősegítik a biszexualitással vagy a leszbikussággal való szembenézést és elfogadást.
A megküzdésben már sikeresebb stratégia a biszexuálisoknál és leszbikusoknál az információkeresés. Az információ keresés célja, hogy jobban megértse a saját helyzetét, illetve a problémáját, így képes legyen önmagát jobban elfogadni. Az információkeresés egyik legfontosabb következménye, hogy más hús-vér biszexuálisokkal és/vagy leszbikusokkal ismerkedik meg, és így önálló, kultúrsztereotípiáktól mentes képet alakíthat ki a biszexuálisokról és a leszbikusokról. A biszexuális és leszbikus közösségek lehetővé teszik, hogy félelem nélkül tudjon beszélni a problémáiról. Ezen közösségek felkeresésével lehetővé válik, hogy hozzá hasonló embereket, barátokat és társakat találjon. A biszexuális és leszbikus közösségek felkeresése két fő megküzdési stratégiát is magába foglal, egyrészt az egyén számára lehetővé teszi, hogy megváltoztassa a környezetét azzal, hogy új, most már biszexuális és/vagy leszbikus referenciacsoportot alakít ki, másrészt érzelmi támogatásra, társas támaszra is lelhet a biszexuális és leszbikus közösségekben. Az új referenciacsoport biztos támaszt nyújthat az identitás elfogadásához.
Ha a biszexuális vagy leszbikus nő már képes önmagát elfogadni, (vagy a szexuális orientációjának elfogadása eleve nem is jelentett neki problémát) akkor is szükséges – az identitás krízis következő stádiumaként – a biszexuális vagy leszbikusság mások előtti, a heteroszexuális világ előtti felvállalása. Ennek a stádiumnak a sikeressége a
problémaközpontú stratégiák alkalmazásán múlik, azaz azokon a céltudatos cselekedeteken és erőfeszítéseken, amelyek közvetlenül a konfliktusra irányulnak. Az önfeltárás célja, hogy lehetővé teszi, hogy az egyénnek ne kelljen kettős életet élnie. Ugyanakkor az önfeltárásnak is vannak fokozatai, először általában egy
heteroszexuális barátnak tárják fel a biszexuálist vagy leszbikusságot, és csak ezt követően a családnak. A család előtti
feltárás sokszor eredményezhet krízist. A biszexualitás vagy leszbikusság munkahelyen való felvállalása is még egy lépés. A
„going for public”, a biszexualitás és leszbikusság közéletben való felvállalása és a biszexuálisok és leszbikusok ügyeinek képviselése
jelzi a teljes elköteleződést a biszexuális vagy leszbikus identitás mellett.
A biszexuális vagy leszbikus nő ugyanakkor ettől kezdve mindig döntéshelyzetben van, mikor és ki előtt „vállalja fel” szexuális orientációját, és ez a további életében is eredményezhet stresszt. Ugyanakkor, ha sikeresen nézett szembe a krízis korábbi problémáival, akkor már kiépült érzelmi támasszal a háttérben, tapasztalatokkal és integráltabban működő személyiségével hozhatja meg ezt a döntést.
Összességében a biszexuális és leszbikus nőknél kialakuló identitáskrízis hosszú távú megoldásában azok a
stratégiák segíthetnek, amelyekben az egyén a probléma forrására fókuszál, és megpróbál valamit céltudatosan tenni a probléma megoldása érdekében.
