Elgondolkodtató írás, még akkor is, ha jópár szempotja a szerzőnek nem tükrözi az én véleményemet, illetve szembemegy a tanulmányok eredményeinek. A viták alapja ellenben mindig a különböző vélemények szembeállítása volt és lesz. Alább tehát az átvett poszt:
Hazánkba is begyűrűzött a homoszexuális orientációt megváltoztatni akaró reparatív terápia (ráadásul, szemben a nyugati tendenciákkal) szakmai (pszichológiai) támogatással (lásd itt). Ez az irány külföldön is megvan, de ott egyrészt a szélesebb szakma egyértelműen szembehelyezkedett ezzel a „terápiával”, másrészt ott már több a melegek megváltozását támagató, vallási alapú mozgalom becsődölt, a vezetők bocsánatkérésével feloszlott. Legutóbbi az egyik legnagyobb és leghíresebb: az Exodus (katt ide vagy ide) (a szervezet vezeteőinek bocsánatkérését lásd itt). Nálunk egy nem elfogadó társadalmi közegbe szakmai támogatással került be ez a rendkívül ártalmas diskurzus. Miért ártalmas?
A cím (miért nem jó?) már jelzi, hogy érvelésem alapja nem az, hogy tudománytalan a reparatív terápia (amit általában szakmai közegben mondanak), bár az kétségtelen, hogy nincsenek tudományosan (kutatásokkal) alátámasztható bizonyítékok arra, hogy ez egy valóban sikeres terápia, és az alapját jelentő elmélet is nagyon gyenge lábakon áll (a szülőkkel /különösen az apával/ való nem megfelelő gyermekkori kapcsolat miatt kialakuló homoszexualitás).
Az egyetlen olyan tanulmányt, amely valamiféle igazolást adott volna, a szerző bocsánatkéréssel együtt visszavont (katt ide a videóhoz), ehhez képest számos ex-gay portálon, írásban, retorikában, a szerző kifejezett kérése ellenére is (!), idézik tanulmányát, mint bizonyítékot, milyen „hiteles” is ez... Erre azonban a reparatív terápia hívei visszavágnak, hogy ezt nehéz mérni, és hogy a szakmai érvek ideológiai alapúak, mert egykor a betegségek listájából is alapvetően ideológiai érvek miatt vették ki a homoszexuálitást, a meleg lobbi hatására. Furcsán fog hangozni, de – a meleg lobbi összeesküvés elmélet kivételével (lásd blogbejegyzésem) – ezzel körülbelül én is egyetértek. A szexuális orientációt nehéz mérni (mit is értünk rajta pontosan: ha valaki pl. nem él szexuális életet azonos neművel, nem határozza meg magát melegként, de többször vannak erotikus álmai vele azonos neművel, akkor most meleg vagy nem? Mitől kezdve mondhatjuk, hogy az? Ha már sokat álmodik? :)!), és az is igaz, hogy mindig változó társadalmi konstrukció volt az, hogy mit is tekintünk betegségnek és mit nem, amiben nem tisztán tudományos érvek (mik is „tisztán” azok?) játszottak és játszanak szerepet. Én amúgy sem hiszek az érték és ideológiamentes tudományban. Foucault igen jól megmutatja például A bolondság története című művében, hogy hogyan változott a bolondság társadalmi megítélése, és hogyan sorolódott végül az orvosi kategóriába. Az új DSM körüli viták (katt ide) és például az autisták mozgalma, akik az autizmust már nem betegségként vagy fogyatékosságként, hanem neorológiailag atipikus formaként határozzák meg, jól rámutatnak arra, hogy a betegség kérdése milyen képlékeny és valójában változó társadalmi konstrukció.
Éppen ezért én nem azzal érvelek, hogy a reparatív terápia rossz, mert az Amerikai Pszichiátriai Társaság is megmondta, meg hogy nem tudományosan alátámasztott, hanem azt fejtem ki, hogy miért nem jó értékek szempontjából, mert úgy vélem, itt valójában (ahogy ezt egyébként néha talán jobban aláhúzzák a reperatív hívők, mint a vele szemben álló objektívként feltűnő szakmai szervezetek) értékdimenziók, értékmegközelítések harcáról van szó (bár kétségtelenül az utóbbi időben reakcióként a reparatívosok is a szakmai érvrendszer irányába mozdultak el, azt bizonygatva, hogy itt egy szerintük tudományos alátámasztott érvrendszer kizárásáról van szó a tudományból).
Persze a tudományt nem akarom kidobni az ablakon, és azt sem gondolom, hogy rossz lenne a szakmai alapú érvelés, csak a szakmának sem árt, ha szembesül az értékek és szakmaiság dinamikus összekapcsolódásával (ahogy ezt én egyébként minden téren hangoztatni szoktam: pl.: itt). Épp a tudományos kutatásokból jön az a fajta tudásunk, ami árnyalja a képet azzal kapcsolatban, hogy milyen is az ember mint szexuális és nemmel rendelkező lény. Ahogy ezt már korábbi blogbejegyzéseimben (itt és itt) kifejtettem egyre inkább felfedezzük ma, hogy a nem és szexualitás sokkal sokfélébb annál, mint hogy egymással szembenálló két kategóriába be lehessen sorolni, és hogy a vallási és társadalmi normatív érvek a homoszexualitással szemben valójában egy leegyszerűsítő kulturális-társadalmi konstrukcióból születtek, ami ráadásul emberek sok évszázados elnyomásához vezetett. Ebből a megállapításból pedig világosan következik egy értékmegfogalmazás: a különféle szexuális orientációk és nemi dimenziók nincsenek alá-, fölérendeltségi viszonyban, akárcsak az emberek közötti etnikai, képessébeli, életmódbeli stb. stb. különbségeket is ártalmas, elnyomó hierarchikusan beállítani. Ez a legfontosabb kiinduló szempont és érték, amiből következik aztán minden további érv.
Ha ez így van, akkor mikor megváltoztatni akarjuk valaki szexuális orientációját, vagy erre mintegy lehetőséget adunk, ezt elősegítjük, akkor azzal azt kommunikáljuk, hogy az valami nem jó, nem normális. Ez a legfőbb gond a reparatív terápiával: megerősiti a társadalmi elnyomást a szemléletével.
A reparatív terápiások egyik fontos érve, hogy ők csak azoknak „segítenek”, akik meg akarnak változni, és miért ne lehetne lehetőséget adni arra, ha valaki meg akarná változtatnai a szexuális orientációját. Én nem mondom azt, hogy a szexuális orientáció ne változhatna vagy nem lenne változtatható. Bár kétségtelen a legtöbb nem heteroszexuális épp azt éli át, hogy szeretne változni a társadalmi elvárások miatt, de nem tud, és hosszú folyamat míg elfogadja önmagát (ez nálam is így volt: lásd itt). De úgy vélem, hogy a szexuális orientáció olyan fluid (képlékeny) dolog, ami változhat, alakulhat, akár meg is változtatható valószínűleg nagyon ritkán (és mindig kérdés, hogy a változás mennyire mélyen a vágyakat érinti, mennyire a viselkedést, stb.). A gond nem itt van, hanem hogy mikor „segítünk” megváltoztatni valakinek a homoszexuális (!) orientációját, akkor azt kommunikáljuk, hogy ez valami, ami eltérő, ami nem normális. A kérdés tehát inkább: miért is akarnánk megváltoztatni? Ráadásul a reparatív terápia figyelmen kívül hagyja, hogy amikor valaki azt mondja, hogy meg akarja változtatni egy fontos, mélyen rejlő sajátosságát, akkor azt miért is kéri. Ennek oka ugyanis elég egyértelműen a vallási vagy társadalmi nyomás, ami a melegséget valami nem jóként azonosítja vagy legalábbis nem normálisként. Az igazi (affirmatív) terápiás folyamat az lenne, hogy abban segítjük a személyt: a társadalmi nyomás ellenére fogadja el saját magát, találja meg a saját útját, ne illeszkedjen be az elnyomó struktúrába tagadva a saját (valójában nem rossz, nem negatív) vágyait. Sokatmondó, hogy nincsenek heteroszexuálisoknak hirdetett reparatív terápiák? Miért is? Ebben jól kiviláglik az a normatív megközelítés, amely nagyon ártalmas. Ennek fényében valójában nagyon álságos azt mondani, hogy „csak azoknak segítünk”, akik szeretnének megváltozni. Félreértés ne essék, előfordulhat, hogy valaki egy ilyen pozitív terápiás folyamat során arra a felismerésre jut, hogy neki ugyan vannak/voltak a saját nemére vonatkozó vágyai is, de alapvetően heteroszexuális (most?) és úgy akarja az életét élni, de (és ez nagyon fontos), ez nem a homoszexualitás leértékeléséből fakad, a terápia célja sem valami visszafordítás, kiigazítás („reparálás”) volt, hanem a saját autentikus út megtalálása.
Ezzel kapcsolatban felmerül még egy fontos kérdés: a melegség okainak kérdése. Sokan ugyanis azt mondják, hogy ha a melegség nem velünk született, akkor nyilván valamennyire változtatható, tehát van létjogosultsága a reparatív terápiának. Ez azonban szerintem pont ugyanarra a fent már bemutatott hierarchikus logikára épít, ami a heteroszexualitást tekinti a jónak, a kiindulópontnak. Ezzel kapcsolatban én azt gondolom, hogy teljesen lényegtelen, mi az oka a melegségnek, mert a melegség egy konstrukció, ahogy az is lényegtelen mi az oka a heteroszexualitásnak (ami szintén konstrukció, önmagában szerintem nem létezik, ezt a nevet adtuk egy jelenségnek). Az alapprobléma, hogy az egyiket magasabbrendűnek véljük a másiknál. A megváltoztatással is ez a gond. Nem az a gond, hogy a szexuális orientáció (hetero, homo, bi, akármi) ne változhatna, hanem az, hogy amikor ezt reparatív (!) terápiával változTATni szeretnék, akkor azt tételezik fel, hogy ez valami, ami visszafordítható (!), vagyis, hogy a heteroszexualitás a jobb, oda kell visszatérni. Hogy a heteroszexualitás a többség? Igen, ahogy sok más jelenség esetében van többség, de ettől a kisebbség nem lesz kevésbé értékes! Hogy a heteroszexualitás szolgálja reprodukciót, az a biológiailag adaptív? Valamiért biológiai adaptív a nem heteroszexualitás is, mert létezik..., ha ezen az érvrendszeren belül maradunk, de egyrészt nem igaz, hogy a reprodukciót a heteroszexualitás szolgálná kizárólag (rengeteg biszexuális és meleg embernek van gyermeke!), másrészt kicsit ki is lépve ebből a logikából: ahogyan írtam, a heteroszexualitás valójában ugyanúgy konstrukció, és önmagában nem létezik szerintem, mint ahogy a férfi és a nő is konstrukciók, és végül ez a fajta haszonelvű álláspont veszélyes, ami egy vágy vélt (!) társadalmi hasznossága alapján akarja azt megítélni. Az „így van a természetben, biológiailag” közkeletű érve nagyon problémás, mert erre már nagyon sok kirekesztő gondolatot vezettek vissza (pontosan azért, mert hogy hogyan is van a „természetben”, mi a „természetes” az bizony társadalmi konstrukció), pl. azt is hogy a nők ne szavazzanak és ne tanuljanak.
Itt egyébként az okkereső magatartás az alapvetően problematikus. Nagyon nem értek egyet azzal, hogy a heteroszexuálistól eltérő orientációkat AZÉRT kellene ELFOGADNI, mert így születtünk és nem változtatható. Ez az érvelés ismét abból indul ki, hogy van a heteroszexualitás, ami a norma, és az attól eltérőt azért kell elfogadni, mert azért mégiscsak így születtünk, meg nem választottuk stb. Az alapállás a problematikus ebben, hogy indokokat kell keresnünk az elfogadáshoz. Ha ehhez keresünk indokokat, akkor megmaradunk továbbra is abban a megközelítésben, hogy a „melegség” valami különleges, a normától eltérő, amit úgy el kell fogadni, és ehhez indokokat kell keresnünk és találnunk. Szerintem nem kell különös indokokat mondani arra, hogy természetesnek vegyük (nem „elfogadjuk”!), hogy vannak vegetariánusok és húsevők, cigányok, zsidók (őket sem azért kell „elfogadni”, mert így születtek volna!), fogyatékkal élők, különféle nemi identitással rendelkezők (s nem csak férfiak és nők!), és sokféle (!) szexuális orientációval rendelkezők stb. stb. Csupán azért, mert sokfélék vagyunk, és nem azért mert amúgy a többségitől eltérő másfélét még külön valamivel (hogy úgy született, vagy hasonló) legitimálnunk kellene. Már ezzel, ha ilyen legitimációkat keresünk, azzal megerősítjük a hierarchikus felállást a többségi-kisebbségi között.
A meleg mozgalmakban már túlhaladottnak vélik a legtöbb helyen azt a fajta érvrendszert, hogy a melegség genetikai eredetű vagy legalábbis valami nagyon korán kialakuló, nem vátoztatható dolog, ezért el kell fogadni. És ha nem az, és ha valaki netán valamiért választja ezt (van ilyen provokatikus felvetés is!), akkor nem kéne elfogadnunk? Az, ha érveket keresünk amellett, hogy miért kell elfogadni a homoszexualitást, mint valami normálistól eltérőt, azzal magunk alatt vágjuk a fát. A politikai, társadalmi cél szerintem épp az, hogy ezt a mentalitást megkérdőjelezzük. Én nem is szoktam olyan érveket mondani a Melegség és megismerés órákon sem, hogy a melegség okai miatt fogadjuk már el a melegeket, hanem mindig rámutatok, hogy a mit tekintünk normálisnak, eltérőnek stb. az mennyire társadalmi, és hogy mennyire kirekesztő az embert vágyai miatt diszkriminálni. Szerintem ez kellene legyen az üzenet, és nem az, hogy felsoroljuk az homoszexualitás okait.
Végül, de nem utolsó sorban: néhány személyes és facebookos vitában láttam azt, hogy sok meleg számára nagyon meggyőzőek a reparatív terápia érvei a melegség kialakulására vonatkozóan, mert magukat vélik felfedezni a leírt folyamatban (példál: túlvédő anya, távoli apa stb.). Azon túl, hogy a kutatások igazolható eltéréseket nem találtak magukat melegként meghatározó és magukat heteroszexuálisként meghatározó emberek szüleivel való kapcsolatának mintázatát illetően, ez az önértelmezés igencsak csalóka és veszélyes. Jól ismerjük azt a pszichológiai jelenséget, hogy könnyen magunkra alkalmazunk, meggyőzőnek vélünk személyiségre, fejlődésre stb. vonatkozó leírásokat (így működnek jól a halomnyi embert egy kategóriába soroló, bulvárhoroszkópok: gondoljuk el: az összes bikára van egy jó kis leírásunk). Jól passzolónak tűnik a történet: „tényleg nekem is túlóvó anyám volt, és távoli apám, húúú”. Csak azt felejtjük el közben, hogy nagyon sok heteroszexáulisnak is hasonló története lehetne, de ők nem „lettek ettől melegek” (ők nem kezdik el kutatni saját heteroszexualitásuk okait, és nem találnak traumákat annak mélyén). Sőt sokak szerint a mai társadalmi nemi leosztások velejárója, hogy a legtöbb embernek (otthonteremtő, törődő stb.) túlóvó anyja és (dolgozó, családfenntartó stb.) távoli apja van. Amikor egy meleg ember elkezd kutatni az élettörténetében, akkor természetesen fog találni valami hasonlót, vagy legalábbis valami traumát (mindnyájan találunk, ha keresünk), és ha baja van a saját szexuális orientációjával, akkor nagyon könnyen úgy fogja értelmezni, hogy „no, lám, lám, ezért lettem buzi!” (holott ezt már nem támasztja alá semmi, a személyes érzéseken, és egy nem megalapozott kialakulás-elméleten túl). Könnyen legitimálódik az interiorizált homofóbia, könnyen beindul a társadalmi elnyomás belső igenlése: íme egy trauma miatt lettem az, aki (s ebből gyakran a következtetés:), hát akkor változtassunk rajta. A trauma keresése és okként meghatározása megint azért problémás, sőt ártalmas, mert hierarchikus viszonyba állítja a szexuális orientációkat. A heteroszexualitás az alap, valami trauma (vagy pszichés sérülés) miatt lesz valaki attól eltérő. Milyen trauma hatására lettél heteroszexuális? Ezt a kérdést föl szoktuk tenni? Nem véletlenül nem. Íme újra a probléma gyökerénél vagyunk, a felépített hierarchiánál, ami miatt nem jó, ha gyógyítani, megváltoztatni akarjuk a „melegséget”!
Kétségtelenül nagyon mélyen belénk ivódott a (hetero)normatív szemléletmód, ami miatt sok embernek ebből nehéz kilépnie (melegeknek is!), és azt az alapállítást elfogadnia, hogy a különféle szexuális orientációk egyenrangúak, pedig ez az, ami a legfontosabb értékbeli alapja szexuális orientáció szerinti diszkrimináció tilalmának, s annak, hogy egyenrangú emberekként teküntsünk a különféle nemi identitással és szexuális orientációval rendelkező emberekre.
Hazánkba is begyűrűzött a homoszexuális orientációt megváltoztatni akaró reparatív terápia (ráadásul, szemben a nyugati tendenciákkal) szakmai (pszichológiai) támogatással (lásd itt). Ez az irány külföldön is megvan, de ott egyrészt a szélesebb szakma egyértelműen szembehelyezkedett ezzel a „terápiával”, másrészt ott már több a melegek megváltozását támagató, vallási alapú mozgalom becsődölt, a vezetők bocsánatkérésével feloszlott. Legutóbbi az egyik legnagyobb és leghíresebb: az Exodus (katt ide vagy ide) (a szervezet vezeteőinek bocsánatkérését lásd itt). Nálunk egy nem elfogadó társadalmi közegbe szakmai támogatással került be ez a rendkívül ártalmas diskurzus. Miért ártalmas?
A cím (miért nem jó?) már jelzi, hogy érvelésem alapja nem az, hogy tudománytalan a reparatív terápia (amit általában szakmai közegben mondanak), bár az kétségtelen, hogy nincsenek tudományosan (kutatásokkal) alátámasztható bizonyítékok arra, hogy ez egy valóban sikeres terápia, és az alapját jelentő elmélet is nagyon gyenge lábakon áll (a szülőkkel /különösen az apával/ való nem megfelelő gyermekkori kapcsolat miatt kialakuló homoszexualitás).
Az egyetlen olyan tanulmányt, amely valamiféle igazolást adott volna, a szerző bocsánatkéréssel együtt visszavont (katt ide a videóhoz), ehhez képest számos ex-gay portálon, írásban, retorikában, a szerző kifejezett kérése ellenére is (!), idézik tanulmányát, mint bizonyítékot, milyen „hiteles” is ez... Erre azonban a reparatív terápia hívei visszavágnak, hogy ezt nehéz mérni, és hogy a szakmai érvek ideológiai alapúak, mert egykor a betegségek listájából is alapvetően ideológiai érvek miatt vették ki a homoszexuálitást, a meleg lobbi hatására. Furcsán fog hangozni, de – a meleg lobbi összeesküvés elmélet kivételével (lásd blogbejegyzésem) – ezzel körülbelül én is egyetértek. A szexuális orientációt nehéz mérni (mit is értünk rajta pontosan: ha valaki pl. nem él szexuális életet azonos neművel, nem határozza meg magát melegként, de többször vannak erotikus álmai vele azonos neművel, akkor most meleg vagy nem? Mitől kezdve mondhatjuk, hogy az? Ha már sokat álmodik? :)!), és az is igaz, hogy mindig változó társadalmi konstrukció volt az, hogy mit is tekintünk betegségnek és mit nem, amiben nem tisztán tudományos érvek (mik is „tisztán” azok?) játszottak és játszanak szerepet. Én amúgy sem hiszek az érték és ideológiamentes tudományban. Foucault igen jól megmutatja például A bolondság története című művében, hogy hogyan változott a bolondság társadalmi megítélése, és hogyan sorolódott végül az orvosi kategóriába. Az új DSM körüli viták (katt ide) és például az autisták mozgalma, akik az autizmust már nem betegségként vagy fogyatékosságként, hanem neorológiailag atipikus formaként határozzák meg, jól rámutatnak arra, hogy a betegség kérdése milyen képlékeny és valójában változó társadalmi konstrukció.
Éppen ezért én nem azzal érvelek, hogy a reparatív terápia rossz, mert az Amerikai Pszichiátriai Társaság is megmondta, meg hogy nem tudományosan alátámasztott, hanem azt fejtem ki, hogy miért nem jó értékek szempontjából, mert úgy vélem, itt valójában (ahogy ezt egyébként néha talán jobban aláhúzzák a reperatív hívők, mint a vele szemben álló objektívként feltűnő szakmai szervezetek) értékdimenziók, értékmegközelítések harcáról van szó (bár kétségtelenül az utóbbi időben reakcióként a reparatívosok is a szakmai érvrendszer irányába mozdultak el, azt bizonygatva, hogy itt egy szerintük tudományos alátámasztott érvrendszer kizárásáról van szó a tudományból).
Persze a tudományt nem akarom kidobni az ablakon, és azt sem gondolom, hogy rossz lenne a szakmai alapú érvelés, csak a szakmának sem árt, ha szembesül az értékek és szakmaiság dinamikus összekapcsolódásával (ahogy ezt én egyébként minden téren hangoztatni szoktam: pl.: itt). Épp a tudományos kutatásokból jön az a fajta tudásunk, ami árnyalja a képet azzal kapcsolatban, hogy milyen is az ember mint szexuális és nemmel rendelkező lény. Ahogy ezt már korábbi blogbejegyzéseimben (itt és itt) kifejtettem egyre inkább felfedezzük ma, hogy a nem és szexualitás sokkal sokfélébb annál, mint hogy egymással szembenálló két kategóriába be lehessen sorolni, és hogy a vallási és társadalmi normatív érvek a homoszexualitással szemben valójában egy leegyszerűsítő kulturális-társadalmi konstrukcióból születtek, ami ráadásul emberek sok évszázados elnyomásához vezetett. Ebből a megállapításból pedig világosan következik egy értékmegfogalmazás: a különféle szexuális orientációk és nemi dimenziók nincsenek alá-, fölérendeltségi viszonyban, akárcsak az emberek közötti etnikai, képessébeli, életmódbeli stb. stb. különbségeket is ártalmas, elnyomó hierarchikusan beállítani. Ez a legfontosabb kiinduló szempont és érték, amiből következik aztán minden további érv.
Ha ez így van, akkor mikor megváltoztatni akarjuk valaki szexuális orientációját, vagy erre mintegy lehetőséget adunk, ezt elősegítjük, akkor azzal azt kommunikáljuk, hogy az valami nem jó, nem normális. Ez a legfőbb gond a reparatív terápiával: megerősiti a társadalmi elnyomást a szemléletével.
A reparatív terápiások egyik fontos érve, hogy ők csak azoknak „segítenek”, akik meg akarnak változni, és miért ne lehetne lehetőséget adni arra, ha valaki meg akarná változtatnai a szexuális orientációját. Én nem mondom azt, hogy a szexuális orientáció ne változhatna vagy nem lenne változtatható. Bár kétségtelen a legtöbb nem heteroszexuális épp azt éli át, hogy szeretne változni a társadalmi elvárások miatt, de nem tud, és hosszú folyamat míg elfogadja önmagát (ez nálam is így volt: lásd itt). De úgy vélem, hogy a szexuális orientáció olyan fluid (képlékeny) dolog, ami változhat, alakulhat, akár meg is változtatható valószínűleg nagyon ritkán (és mindig kérdés, hogy a változás mennyire mélyen a vágyakat érinti, mennyire a viselkedést, stb.). A gond nem itt van, hanem hogy mikor „segítünk” megváltoztatni valakinek a homoszexuális (!) orientációját, akkor azt kommunikáljuk, hogy ez valami, ami eltérő, ami nem normális. A kérdés tehát inkább: miért is akarnánk megváltoztatni? Ráadásul a reparatív terápia figyelmen kívül hagyja, hogy amikor valaki azt mondja, hogy meg akarja változtatni egy fontos, mélyen rejlő sajátosságát, akkor azt miért is kéri. Ennek oka ugyanis elég egyértelműen a vallási vagy társadalmi nyomás, ami a melegséget valami nem jóként azonosítja vagy legalábbis nem normálisként. Az igazi (affirmatív) terápiás folyamat az lenne, hogy abban segítjük a személyt: a társadalmi nyomás ellenére fogadja el saját magát, találja meg a saját útját, ne illeszkedjen be az elnyomó struktúrába tagadva a saját (valójában nem rossz, nem negatív) vágyait. Sokatmondó, hogy nincsenek heteroszexuálisoknak hirdetett reparatív terápiák? Miért is? Ebben jól kiviláglik az a normatív megközelítés, amely nagyon ártalmas. Ennek fényében valójában nagyon álságos azt mondani, hogy „csak azoknak segítünk”, akik szeretnének megváltozni. Félreértés ne essék, előfordulhat, hogy valaki egy ilyen pozitív terápiás folyamat során arra a felismerésre jut, hogy neki ugyan vannak/voltak a saját nemére vonatkozó vágyai is, de alapvetően heteroszexuális (most?) és úgy akarja az életét élni, de (és ez nagyon fontos), ez nem a homoszexualitás leértékeléséből fakad, a terápia célja sem valami visszafordítás, kiigazítás („reparálás”) volt, hanem a saját autentikus út megtalálása.
Ezzel kapcsolatban felmerül még egy fontos kérdés: a melegség okainak kérdése. Sokan ugyanis azt mondják, hogy ha a melegség nem velünk született, akkor nyilván valamennyire változtatható, tehát van létjogosultsága a reparatív terápiának. Ez azonban szerintem pont ugyanarra a fent már bemutatott hierarchikus logikára épít, ami a heteroszexualitást tekinti a jónak, a kiindulópontnak. Ezzel kapcsolatban én azt gondolom, hogy teljesen lényegtelen, mi az oka a melegségnek, mert a melegség egy konstrukció, ahogy az is lényegtelen mi az oka a heteroszexualitásnak (ami szintén konstrukció, önmagában szerintem nem létezik, ezt a nevet adtuk egy jelenségnek). Az alapprobléma, hogy az egyiket magasabbrendűnek véljük a másiknál. A megváltoztatással is ez a gond. Nem az a gond, hogy a szexuális orientáció (hetero, homo, bi, akármi) ne változhatna, hanem az, hogy amikor ezt reparatív (!) terápiával változTATni szeretnék, akkor azt tételezik fel, hogy ez valami, ami visszafordítható (!), vagyis, hogy a heteroszexualitás a jobb, oda kell visszatérni. Hogy a heteroszexualitás a többség? Igen, ahogy sok más jelenség esetében van többség, de ettől a kisebbség nem lesz kevésbé értékes! Hogy a heteroszexualitás szolgálja reprodukciót, az a biológiailag adaptív? Valamiért biológiai adaptív a nem heteroszexualitás is, mert létezik..., ha ezen az érvrendszeren belül maradunk, de egyrészt nem igaz, hogy a reprodukciót a heteroszexualitás szolgálná kizárólag (rengeteg biszexuális és meleg embernek van gyermeke!), másrészt kicsit ki is lépve ebből a logikából: ahogyan írtam, a heteroszexualitás valójában ugyanúgy konstrukció, és önmagában nem létezik szerintem, mint ahogy a férfi és a nő is konstrukciók, és végül ez a fajta haszonelvű álláspont veszélyes, ami egy vágy vélt (!) társadalmi hasznossága alapján akarja azt megítélni. Az „így van a természetben, biológiailag” közkeletű érve nagyon problémás, mert erre már nagyon sok kirekesztő gondolatot vezettek vissza (pontosan azért, mert hogy hogyan is van a „természetben”, mi a „természetes” az bizony társadalmi konstrukció), pl. azt is hogy a nők ne szavazzanak és ne tanuljanak.
Itt egyébként az okkereső magatartás az alapvetően problematikus. Nagyon nem értek egyet azzal, hogy a heteroszexuálistól eltérő orientációkat AZÉRT kellene ELFOGADNI, mert így születtünk és nem változtatható. Ez az érvelés ismét abból indul ki, hogy van a heteroszexualitás, ami a norma, és az attól eltérőt azért kell elfogadni, mert azért mégiscsak így születtünk, meg nem választottuk stb. Az alapállás a problematikus ebben, hogy indokokat kell keresnünk az elfogadáshoz. Ha ehhez keresünk indokokat, akkor megmaradunk továbbra is abban a megközelítésben, hogy a „melegség” valami különleges, a normától eltérő, amit úgy el kell fogadni, és ehhez indokokat kell keresnünk és találnunk. Szerintem nem kell különös indokokat mondani arra, hogy természetesnek vegyük (nem „elfogadjuk”!), hogy vannak vegetariánusok és húsevők, cigányok, zsidók (őket sem azért kell „elfogadni”, mert így születtek volna!), fogyatékkal élők, különféle nemi identitással rendelkezők (s nem csak férfiak és nők!), és sokféle (!) szexuális orientációval rendelkezők stb. stb. Csupán azért, mert sokfélék vagyunk, és nem azért mert amúgy a többségitől eltérő másfélét még külön valamivel (hogy úgy született, vagy hasonló) legitimálnunk kellene. Már ezzel, ha ilyen legitimációkat keresünk, azzal megerősítjük a hierarchikus felállást a többségi-kisebbségi között.
A meleg mozgalmakban már túlhaladottnak vélik a legtöbb helyen azt a fajta érvrendszert, hogy a melegség genetikai eredetű vagy legalábbis valami nagyon korán kialakuló, nem vátoztatható dolog, ezért el kell fogadni. És ha nem az, és ha valaki netán valamiért választja ezt (van ilyen provokatikus felvetés is!), akkor nem kéne elfogadnunk? Az, ha érveket keresünk amellett, hogy miért kell elfogadni a homoszexualitást, mint valami normálistól eltérőt, azzal magunk alatt vágjuk a fát. A politikai, társadalmi cél szerintem épp az, hogy ezt a mentalitást megkérdőjelezzük. Én nem is szoktam olyan érveket mondani a Melegség és megismerés órákon sem, hogy a melegség okai miatt fogadjuk már el a melegeket, hanem mindig rámutatok, hogy a mit tekintünk normálisnak, eltérőnek stb. az mennyire társadalmi, és hogy mennyire kirekesztő az embert vágyai miatt diszkriminálni. Szerintem ez kellene legyen az üzenet, és nem az, hogy felsoroljuk az homoszexualitás okait.
Végül, de nem utolsó sorban: néhány személyes és facebookos vitában láttam azt, hogy sok meleg számára nagyon meggyőzőek a reparatív terápia érvei a melegség kialakulására vonatkozóan, mert magukat vélik felfedezni a leírt folyamatban (példál: túlvédő anya, távoli apa stb.). Azon túl, hogy a kutatások igazolható eltéréseket nem találtak magukat melegként meghatározó és magukat heteroszexuálisként meghatározó emberek szüleivel való kapcsolatának mintázatát illetően, ez az önértelmezés igencsak csalóka és veszélyes. Jól ismerjük azt a pszichológiai jelenséget, hogy könnyen magunkra alkalmazunk, meggyőzőnek vélünk személyiségre, fejlődésre stb. vonatkozó leírásokat (így működnek jól a halomnyi embert egy kategóriába soroló, bulvárhoroszkópok: gondoljuk el: az összes bikára van egy jó kis leírásunk). Jól passzolónak tűnik a történet: „tényleg nekem is túlóvó anyám volt, és távoli apám, húúú”. Csak azt felejtjük el közben, hogy nagyon sok heteroszexáulisnak is hasonló története lehetne, de ők nem „lettek ettől melegek” (ők nem kezdik el kutatni saját heteroszexualitásuk okait, és nem találnak traumákat annak mélyén). Sőt sokak szerint a mai társadalmi nemi leosztások velejárója, hogy a legtöbb embernek (otthonteremtő, törődő stb.) túlóvó anyja és (dolgozó, családfenntartó stb.) távoli apja van. Amikor egy meleg ember elkezd kutatni az élettörténetében, akkor természetesen fog találni valami hasonlót, vagy legalábbis valami traumát (mindnyájan találunk, ha keresünk), és ha baja van a saját szexuális orientációjával, akkor nagyon könnyen úgy fogja értelmezni, hogy „no, lám, lám, ezért lettem buzi!” (holott ezt már nem támasztja alá semmi, a személyes érzéseken, és egy nem megalapozott kialakulás-elméleten túl). Könnyen legitimálódik az interiorizált homofóbia, könnyen beindul a társadalmi elnyomás belső igenlése: íme egy trauma miatt lettem az, aki (s ebből gyakran a következtetés:), hát akkor változtassunk rajta. A trauma keresése és okként meghatározása megint azért problémás, sőt ártalmas, mert hierarchikus viszonyba állítja a szexuális orientációkat. A heteroszexualitás az alap, valami trauma (vagy pszichés sérülés) miatt lesz valaki attól eltérő. Milyen trauma hatására lettél heteroszexuális? Ezt a kérdést föl szoktuk tenni? Nem véletlenül nem. Íme újra a probléma gyökerénél vagyunk, a felépített hierarchiánál, ami miatt nem jó, ha gyógyítani, megváltoztatni akarjuk a „melegséget”!
Kétségtelenül nagyon mélyen belénk ivódott a (hetero)normatív szemléletmód, ami miatt sok embernek ebből nehéz kilépnie (melegeknek is!), és azt az alapállítást elfogadnia, hogy a különféle szexuális orientációk egyenrangúak, pedig ez az, ami a legfontosabb értékbeli alapja szexuális orientáció szerinti diszkrimináció tilalmának, s annak, hogy egyenrangú emberekként teküntsünk a különféle nemi identitással és szexuális orientációval rendelkező emberekre.
forrás: meszarosgyuri.blogspot.hu
