Nők, pornó, kacérság és féktelen erotika – szexualitásunk evolúciója
Lányok, akik a videotékából hazatérve, szülők és pasijuk távollétében lazítnak egy kicsit – ledobják cuccaikat, és falatnyi fehérneműben végigterülnek a pamlagon, egyik kezükben a távirányítóval, a másikban egy nagyon is 18 éven felülieknek szóló kazettával. Aztán megnyomják a PLAY-t, és finoman simogatni kezdik magukat, félig a filmet nézve, közben pedig fantáziálva, egészen addig amíg a bugyi és a melltartó inkább már csak akadály, bár van aki ezen keresztül is elélvez, ha igazán felizgult már.
Lányok, akik ezt nem egyszer megteszik, és cseppet sem szégyellik mindezt. Szinte természetes számukra. És persze a fiúk, akik ilyen lányokról fantáziálnak, vagyis masztizó lányokra masztiznak, remélve, hogy egyszer találkoznak ilyen lánnyal – nemcsak képernyő előtt, hanem valóságban is.
Létezik egyáltalán ilyesmi? Néznek a nők pornófilmeket, és ha igen, tényleg éppúgy fel tudnak izgulnak tőle? Vagy ezt is csak az örökké kanos szexőrűlt pasik, és az őket kiszolgáló filmipar találta ki? És egyáltalán, káros a pornó akár a nőkre, akár a fiúkra – vagy csak ártatlan szórakozás, amely ma már semmivel sem inkább „tiltott gyümölcs” mint mondjuk a cukormentes vaníliafagylat mesterséges édesítőszerrel?
Hogy jobban megérthesük a nők és a pornó mai (változóban lévő) viszonyát, sokkal mélyebbre kell ásnunk a hétköznapi szereotípiáknál. Olyan fogalmak eredetét kell megértenünk mint szemérem, szégyellősség, kacérság és persze a szexualitás évmilliárdos evolúciója. Nem Ádámig és Éváig kell visszamennünk, hanem még annál is sokkal régebbre. Egy kis utazásra invitáljuk tehát azokat, akik szeretnek a felszín mögé látni, megérteni a rejtett összefüggéseket és kíváncsiak egy nagyon-nagyon komplex és színes képre, amiben az érzelmek, a vágyak és életünk szorosan összefonódnak, feltárva a múlt és a jelen, jövőnk és álmaink titkait.
A kezdetek
Úgy néhány milliárd évvel ezelőtt a Földet kékes, vakító UV-sugarak fényében ragyogó óceán borította, amelynek jótékony védőburka alatt néhány parányi élőlény felfedezte magának a szexualitást. Persze nem arról van szó, hogy az a néhány véletlenül összeállt kémiai molekula elkezdett gondolkodni azon, hogy „milyen jó lesz majd egyszer szexelni ha már lesz egysejtú-pornófilm is”. Hiszen nem tudtak gondolkodni, és távirányítójuk sem volt. Valójában az első szexuális lények kusza vegyületek voltak, amely szerencsésen folyogáltak össze a vízben, és ami összeállt belőlük az jó esetben tovább fejlődött, vagy ha nem, akkor a következő hullám szétzilálta őket, így elmosva a jövő nagy, ám fennmaradni képtelen reménységeit. Korábban ezek a – főleg fehérjékből és aminosavakból álló – lény-kezdemények egyszerűen létrejöttek és eltűntek, mivel képtelenek voltak alkalmazkodni a változó környezethez. Ráadául az „esélytelen” szervezetek rontották az egyébként esélyesek túlélési esélyeit, mivel kitakarták az életet adó napfényt, magukba szippantották a környezetükben fellelhető értékes kémiai anyagokat, energiát, tehát ebből soha nem kezdődhetett volna el az evolúció. Ha ezen lények valamennyiének életét csak öncélú kémia és biológia folyamatok alkották volna, és nem jelenik meg a szexualitás, nem sok esélyük lett volna benépesíteni világunkat.
A szexualitás és az evolúció valahol itt, az ősóceán felszíne alatt kezdődött, és még ma is zajlik. Milliárd és milliárd ilyen vegyület lebegett a vízben, és egyszer csak megtörtént, hogy két ilyen, hasonló szervezetű élőlény találkozott, egyszerűen összefolytak, és előnyös tulajdonságaik egyesültek. Nyilván ez nem egyszer, és nem is csak egy helyen történt meg, hanem milliárd és milliárd helyen egyszerre, újra és újra a tenger végtelenjében. Ugyanígy egyesültek az „esélytelenek” is, akiknek viszont sokszor inkább a rossz tulajonságaik összegződtek, így ezek szinte rögtön el is tűntek az élet palettájáról. A lényeg, hogy bizonyos esetekben az egyesülésből egy jobb „lény” jött létre mint amilyenek külön-külön az eredetiek voltak. Olyan életek, amelyeknek így sokkal nagyobb esélyük volt fennmaradni a változó környezetben. Így hát nagyrészt ezek terjedtek el, és a szexualitás elindult hódító útjára.
Ahhoz persze, hogy valódi szexualitásról, szexuális vágyról és vonzalomról beszélhessünk, még néhány nagyon fontos dolognak teljesülnie kellett. Nem volt elég hogy néha valami „jobb” jöjjön létre a véletlen egyesülésekből, a véletlen szerepének csökkennie kellett – mind az „egyesülés” képességét illtően, mind pedig olyan értelemben, hogy ne „bármilyen” másik egyeddel follyon össze az aktuális lény, hanem egy olyannal aminek szintén előnyös tulajdonságai vannak. Így tehát a valódi szexualitást csak olyan lények képviselhették, amelyek egyrészt hordozták és átörökítették azt a tulajdonságot, hogy egy másik hasonló egyeddel egyesülve a létrejövő új létforma is életképes legyen, másrészt hogya az előnyös tulajdonságok egymást kiegészíthessék, és még jobb legyen a keletkező utód.
Mivel sok-sok milliárdszor milliárd ilyen folyamat zajlódott le az évek milliói során, ezek a feltételek előbb-utóbb maguktól is kialakultak, létrejöttek, bekövetkeztek, és hogy „véletlenül-e”, vagy valamilyen felsőbb törvényszerűség alapján, az most tulajdonképpen nem is fontos. Az esély ezzel már tehát megvolt a fejlődésre, mégis – valószínűleg az azóta eltelt idő így sem lett volna elegendő egész civilizációnk kialakulásához. Hiszen ez így még csak „passzív” szexualitás, olyan mintha egy jó pasi kiállna a nagy semmi közepére és várná, hogy a világ legjobb nője éppen arra sétáljon. Az általunk ismert „aktív” szexuális élethez még két fontos dolog kell – az irányított , céltudatos mozgás képessége, valamint az, hogy valamilyen módon távolról is meg tudjuk álapítani, hogy egy-egy kiszemelt egyednek megvannak-e azok a jó tulajdonságai, amiért érdemes vele „egyesülni”. Nyilván ez az élet korai szakaszában, amikor ezeknek az egsejtűekhez hasonlító létformáknak nem voltak szemeik (hogy lássák egymást), nem tudtak egymásal beszélgetni vagy kommumkálni, ezt sokkal inkább egymás érintésével, bonyolult vegyi és biológiai jelzések segítségével tudták csak felmérni a másikat. A kiválasztott kémiai vegyületek alapján, tapogatózva értékelték tehát egymást, és megdöbbentő módon ez kezdetleges szexuális esélylatolgatás nemcsak hogy sikerre vitte az evolúciót, de ma is él és virul – a férfiak és a nők is nemi illatanyagokat, ún. feromonokat bocsátnak ki, aminek alapján vonzónak (vagy kevésbé vonzónak) találják egymást. Ezen alapszik a csábító illetú női parfümök és férfi dezodorok dollármilliárdos iparága is, amely szintén valahol itt, az ősóceán végtelenjében született.
Eredendő biszexualitás
Sokszor és sokan írták már azt, hogy bizonyos értelemben, eredendően mindannyain biszexuálisak vagyunk, és a nemiségünk csak „kialakul” életünk során. Az is igaz, hogy egy ember (és általában bármely élőlény) egyedfejlődése újra végigjátssza szinte a teljes evolúciót az egysejtűektől idáig. Mindez pedig szintén teljesen összehangban van azzal a ténnyel, hogy a szexualitás hajnalán az ősóceán parányi élőlényei, vagyis inkább a vízben lebegő vegyületek valóban összeolvadtak fűvel-fával – vagyis egymással, bármely közelékben lévő egyeddel, függetlenül attól hogy a másik egysejtű Cosmopolitan- vagy vagy Playboy rajongó volt, és persze hogy ők hogyan álltak ezzel a kérdéssel. Aztán vagy lett belőle életképes eredmény, vagy nem.
Később evolúciós szempontból jóval előnyösebnek bizonyult, hogy a közel azonos szervezetű és testfelépítésű lények szétváltak két, egymástól valamelyest eltérő, ám egymással való egyesülésükkor továbbra és életképes utódokat eredményező csoportra. Ezzel kialakultak a nemek, ami lehetővé tette az egyedek közötti versengés, a természetes kiválasztódás folyamatainak létrejöttét. A természet ugyanis gondoskodott róla, hogy a női nem képviselői többnyire csak egyetlen hím tulajdonságait örökítsék át utódaikra, és ez nyilván a legéletképesebb hímeknek sikerülhetett leginkább. Persze ebben sem kell feltétlenül tudatosságot keresnünk, felfoghatjuk úgy is hogy a természet mindent „kipróbált” de ez a fajta, nemiségen, nemi vágyon, vagyis a mai értelemben vett szexualitáson alapuló utódnemzési forma válta a legsikeresebbé, ezért ez terjedhetett el. A nemiséggel együtt Kialakultak tehát a nemi szerepek is, a hímnemű egyedek a nőneműekhez, a nőneműek a hímneműekhez vonzódtak.
Ám a természet nem vetette el teljesen a biszexualitás, vagy éppen a homoszexualitás lehetőségét sem.
Ráadául egy egyed nem csak „lány” vagy „fiú” lehet, az élővilágban számtalan példa van hermafrodita (hímnős) fajokra, ahol végül is a szexualitás olyan értelemben jelen van, hogy talaálkozásukkor valamelyik egyed biológiai és fizológiai értelemben is eljátssza a nőt, a másik pedig a hímet. Felöltik a megfelelő nemi jellegzetességet, egyesek még a színeiket/kinézetüket is megváltoztatják, és párosodás során csak az ennek megfelelő nemi szerveiket használják. Aztán ha szétváltak, megint „kétneművé” válnak, és legközelebb talán fordítva történik a szereposztás. Bizonyos élőlények, például egyes békák, amelyek hímként vagy nőstényként születtek, bizonyos körülmények hatására képesek nemet váltani. Például ha egy élőhelyen csak nőstények vannak, akkor egy vagy több nőstény hímmé változik, és megtermékenyíti a többi nőnemű egyedet. Meglepő, de így van.
Ennek tükrében viszont ma már – főleg így, a szexuális szabadosság előretörésével – az talán nem is olyan meglepő, hogy a mindezek a jelenségek egyre inkább teret hódítanak maguknak az emberek körében is. Mi persze nem tudunk nemet váltani, legalábbis „magunktól” nem, viszont például a férfiak, ha kedvük tartja, felvehetnek egy csipkés bugyit, szoknyát és női napszemüveget, hogy kiélhessék ezirányú vágyaikat. Ők a transzvesztiták, de mások még ennél is tovább mennek – teljesen és igazából is nővé próbálnak válni, mivel lélekben annak érzik magukat – dús keblekkel, vaginával, vékony derékkal és gyönyőrűen sminkelve. Sokan ezt őrültségnek vagy betegségnek tartják, pedig valószínűleg ez is csak a szexuális evolúció lappangó, rejtett tartaléka, mint ahogyan az „alkalmi” homoszexualitás vagy leszbikusság is.
Ismert például, hogy a börtönökben mindennaposak a homoszexuális megnyilvánulások, fiúk fiúkkal és persze lányok lányokkal a női börtönökben. És mindezt olyan férfiak és nők teszik, akik a civil életükben egyértelműen heteroszexuálisok voltak, majd ha kikerülnek innen, akként is folytatják eredeti életüket. Jó kérdés, hogy ha csak a szexuális feszültségek levezetéséről van szó, akkor miért létesítenek egymással férfiak homoszexuális, nők pedig leszbikus viszonyt? Nem lenne elég a maszturbáció? Az úgyis mindig „kéznél van”, és még a szappanért sem kell lehajolni közben...
Kimutatható ugyanis, hogy sok esetben a heteroszexuális férfiak valóban szexuális vágyat éreznek hímtársaik iránt, olyanok is akik nemcsak hogy kerülték, de meg is vetették a hasonló beállítottságúakat civil életükben.
Ennek a furcsa jelenségnek oka talán az, hogy génjeinkbe kódolva, nagyon-nagyon mélyen elrejtve megmaradt bennünk ugyanannak a – végső – lehetőségnek legalábbis az illúziója, hogy ha nincs más választásunk, egynemű környezetben „szerepet” változtatva talán sikerülhet ugyanaz, amit egyes kétéltűek meg is tudnak tenni. Nemet változtatni. S bár az evolúció ennek a fiziológiai lehetőségt már nem biztosítja számunkra, (talán túlságosan is bonyolult szervezetűek vagyunk), mégis az egyneműekkel való szexuális együttlét késztetése, mint egy afféle „vésztartalék” megmaradhatott bennünk, emberekben is.
Az embereknél ugyanakkor a homo- és biszexuaitás megítélésével kapcsolatban egy másik nagyon fonos tényezőről sem szabad elfeledkeznünk. Az emberi kapcsolatteremtés során – a testi vonzalmon kívül – rendkívül fontos a lelki-érzelmi vonzódás, olyan fontos hogy néha ellentétes lehet alapvető nemi beállítottságunknál.
Nagyon sok nő hiszi azt magáról hogy leszbikus, vagy legalábbis biszexuális, csak azért mert egyszer-kétszer megtörtént életében hogy érzelmileg annyira közelt állt hozzá egy másik lány, hogy a gyengéd és ártatlan ölelésből kellemes csók lett, a barátnői pusziból pedig kölcsönös simogatás és a végén talán orgazmus. Ez azonban testi értelemen nem leszbikusság vagy biszexualitás, hiszen a vágy – amely végül elvezetett idáig – nem szexuális indíttatású volt. Ez azt jelenti, hogy a legtöbb biszexuális nő valójában heteroszexuális, más lányokkal csak alkalmanként, és csak azért szeretkezik néha, mert jólesik, gyönyört okoz, és mert „miért ne?” ha egyszer kellemesen érzi magát ebben a helyzetben. Egyszerűen a szexuális szabadosság elvén.
Ugyanakkor nagyon sok az olyan férfi transzvesztita, aki néha létesít ugyan kapcsolatot más férfiakkal – pl. más transzevesztitákkal is – alapvetően mégis a nők izgatjákl fel, és sokszor a női ruhák felvétele is az eziránti rajongás furcsa kifejeződése.
A nemek és a szexuális szerepek, szerepkörök tehát közel sem annyira „élesek”, az állandó és alkalmi nemi vonzódások rendkívül színesek és sokszerűek lehetnek, és időben is folytonosan változhatnak egy-egy ember élete során.
A nemi szerepek, szerepkörök
Mióta a szex divatossá vált a nagy őslevesben, úgy tűnik hogy a nemi hovatartozás nem csak fiziológiai-testi értelemben, de viselkedésmintáikra nézve is meghatározta az egyedek evolúciós szerepvállalását, tulajdonságait. Így például az utódok világra hozatalában és nevlésében, gondozásában elsősorban a női nem képviselői jeleskednek, miközben a hímneműek szabadon élik az életüket, keresik az újabb és újabb lehetőségeket a hódításra, a felfedezésre, a látóhatár kiszélesítésére – konkrét és átvitt értelemben egyaránt. A hímek csaponganak, kockáztatnak, kalandoznak, és mindig az újtat keresik. Ezzel szemben a nőneműek sokkal inkább a biztonságra kell, hogy törekedjenek, – általában az élet minden területén – hiszen elsődlegesen az ő felelősségük az utódok gondozása és nevelése, ők nem csak a saját életüket kockáztatnák, hanem ennél jóval többet.
Éppen ezért a nőneműek a szexualitás párválasztási játékában is inkább védett, passzív szerepet töltenek be, vagyis „kiteszik magukat a kirakatba”, és várják, hogy a hímek felfedzzék, meghódítsák őket, és ha kell, a nyakukat is kitörjék értük. A hímek pedig törték is, mióta világ a világ, hiszen a bájos és vonzó női nem képviselői ellenálhatatlan vágyat ébresztve csalogatták őket. A nők ilyen értelemben persze időtlen idők óta hatalmas versengésre is késztetik a hímeket, akik mind-mind a saját génjeiket, akarják továbbadni a jövő nemzedékének. Az övéket és csakis az övéket. Méghozzá minél több nőneműnek, hiszen ők megtehetik ezt, és – ha már saját életük biológiailag korlátozott ideig tarthat – akkor legalább az utódokban tovább élhessenek. Persze ez azt jelenti, hogy a hímeknek így vagy úgy, de meg kell nyerni a nő kegyeit, és harcolni kell a többi hímmel, akik ugyanezt akarják. A harc veszélyes és kockáztos lehet, ám a női nem csábításának szinte lehetetlen ellenálni. Ezért a hímek/férfiak többnyire felvállalják ezt a szerepkört, a nők pedig mindent megtesznek, kacérsággal, csábítással és minden létező trükkel a lehető legnehezebb feladat elé állítsák a férfiakat, legyen minél áldázabb a küzdelem, minél nagyobb a kihívás, minél nehezebb a feladat. Mert csak így derülhet ki, hogy ki a legjobb, a legéletképesebb, így leginkább alkalmas az utódnemzésre. És mindez – kevés kivétellel – általában ugyanígy zajlik az élővilág egészében, az „egysejtűektől” a társadalomban élő férfiakig és nőkig.
Érdekes az is, hogy az élővilágban a hímek sokszor bele is halnak a csatározásokba, és – bár a civilizáció sokat finomított ezen – néha még az emberek között is előfordul, hogy a féltékenység miatt néhányan túl messzire mennek és a következményeket valaki nem éli túl.
Ez egyben azt is jelenti, hogy a meglepő módon sokszor a fajfenntartás ösztöne erősebb lehet, mint a létfenntartásé. Ennek egyik gyönyörű példája a lazacok ívása, akik édesvizi folyókban születnek, majd sokezer kilométert tesznek meg a tengerekben, míg életük végén csodával hatros módon megtalálják és visszaúsznak ugyanabba a zúgókkal teli, sebes folyású patakba ahonan származnak – majd párosdonak, és meghalnak.
Nekünk nem kell az életüket áldoznunuk, hogy átélhessük a szex nyújtotta gyönyört. A beteljesült vágy, a szex ugyanis gyönyört és kielégülést nyújt száunkra, ami a természet csodálatos, és persze szükséges „ajándéka” is számunkra. Hiszen a „jó” és a „rossz” fogalmát,ha nem filozófiai, ahnem fiziológiai okokból eredeztetjük, akkor „jó” az ami a testnek jól esik, „rossz” az ami fáj vagy kínt okoz. A kín és a fájdalom jelzi, hogy valami rossz. A gyönyör és egyéb érzékszerveink által közvetített kellmes érzések azt sugallják, hogy az azt kiváltó ok „jó”. A szexuális együttlétnek tehát gyönyört kell nyújtania, hogy pozitív megerősítést kaphassunk – amit teszünk az „jó”, méghozzá nagyon. Ennek a csúcsa az orgazmus, amely néha olyan kirobbanó és csodálatos kéjjel tölt el bennünket, hogy egy pillanatra gondolkodó emberből visszazuhanunk az ösztönlények szintjére, a civilizáció csúcsáról a lazacokig, egyszerre éljük át mindaz amiért minden lény élt és élni fog, és úgy érezzük – ez olyan volt, hogy akár meg is halhatunk. Az idő megáll, és a jelen fogalma meghatározhatatlanná válik. Mindez csak egy pillanatig tart persze, utána felülkerekedik a józan ész és ismét képesek vagyunk látni a múltat, a jelent és a jövőt folyamatában – céljainkkal, vágyainkkal és álmainkkal együtt. Mégis csodálatos, hogy az orgazmus pillanatában ennyire szabaddá válhatunk. Ezt egyetlen drog, alkohol vagy kábítószer sem nyújthatja nekünk.
Talán kicsit igazságtalan, de érdemes kiemelnünk – evolúciós szempontból a férfiak gyönyöre és orgazmusa „fontosabb”, hiszen ez elengedhetetlen az utódnemzéshez. Ez az oka annak, hogy a férfiak orgazmusa szinte mindig bekövetkezik, míg a nőké többnyira csak akkor, ha érzelmileg-érzékileg kellően ráhangolódtak az együttlétre.
A fajfenntartás ösztöne mindkét nemben ugyanolyan erősen él, efelől ne legyenek kétségeink. A nőket éppen annyira érdekli és foglalkoztatja a szex, mint a férfiakat. A különbség az, hogy a gyengébbik nem képviselői teljesen másképp – elsősorban az érzelmi síkon közelítik meg azt, vágyaik és fantáziáik elvontabbak, szeretnek álmodozni és hosszú távra előre tervezni, mindezt pedig kivetíteni az aktuális partnerre. Míg a nők szexualitása nagy általánosságban erősebben kötődik ehhez, a férfiak sokkal vizuálisabbak, szexuális vágyaikat sokkal könnyebben felkelthetők testi, és nem annyira lelki tényezők. Vagyis ha egy férfi ránéz egy csinos nőre, általában azonnal akciókész, és ilyenkor „röptében a legyet is”, – akár anélkül, hogy egy szót is váltott volna vágyai tárgyával. Félreértés ne essék – természetesen a férfiaknak is lehetnek érzéseik, csak ez náluk a szexben nem annyira alapfeltétel.
Mindez összhangban van a nők és a férfiak evolúciós és biológiai szerepvállalásával, hiszen az érzelmi kötődés elengedhetetlen a jövőre nézve, ha az utódok biztonságáról van szó – ha tehát utódnemzés a cél, a nőnek lehetőleg olyan partnert kell választania, ahol van ara esély, hogy a férfi ne csupán alkalmi szexpartnernek tekintse.
Nehogy azt higgyük viszont, hogy ettől a nőket kevésbé érdekli maga a szex! Elég végignéznünk egy újságosstandon, és láthatjuk, hogy bár a megközelítés más, a végcél egy és ugyanaz. Férfimagazinok – tele szexis, csábító, sokszor meztelen vagy még annál is meztelenebb nőkkel. És az „elit” női magazinok? Az első kiemelt cím a fényes borítón a szex, a szex és ne feledkezzünk meg a SZEX-ről sem. a nők előszeretettel csámcsognak ezeken az írásokon, éppúgy, ahogy a férfiak a saját magazinjaik fotóin. A különbség, hogy a nők inkább beszélni szeretnek róla, mivel ez nagyobb szabadságot ad nekik, hogy kivetíthessék vágyaikat, álmaikat egy-egy ilyen együttlétre. Így sokkal könnyebben tudják beleélni magukat az adott erotikus szituciókba, felállásokba.
Változó szexualitásunk
Nyilvánvaló, hogy az szexualitás evolúciós célja nem valamiféle örömszerzés, hanem az utódok nemzése volt évmilliárdokon keresztül. A civilizáció azonban ezt is megváltoztatta, az ember ugyanis rájött, hogy ezt a fajta gyönyört pusztán „önmagáért” is átélheti, mindenfajta következmények nélkül. Felfedeztük a maszturbációt, az orális szexet és persze a fogamzásgátló tablettákat – amelyek evolúciós szempontból éppolyan elképesztő becsapásai a természetnek, mint amilyenek a mesterséges édesítőszerek. A cukor ugyanis azért édes és kellemes, mert hatalmas mennyiségű energiát tartalmaz, amire a szervezetünknek szüksége van. Ezért olyan kellems a vaníliafagylalt, a csokoládé vagy a méz vagy a tejszínhab. A mesterséges édesítőszerek ugyanezt az érzetet keltik, ám simán éhenhalhatunk mellettük. Ami viszont ennél is fontosabb, nem szedünk fel felesleges kilókat, nem hízunk el, nem leszünk túlsúlyosak.
A fogamzásgátló tabletták és a mesterséges édesítőszerek tehát bizonyos értelemben a a természet megcsúfolásai. Mégis, a civilizáció olyan hihetetlen mértékben változtata meg környezetünket és életmódunkat, hogy mára ezek létjogosultságát kevesen kérdőjelezik meg. Vajon miért?
Induljunk ki például a cukor édességéből, valamint az édességek fogyasztásának kellemes érzéséből. Ezek még akkor is „jólesnek”, amikor már – mai mércével – megfelelő mennyiségű vitamint, szénhidrátot, fehérjét és egyéb alapvető összetevőt fogyasztottunk el. Ha még több cukrot ennénk, elhíznánk. Mégis szinte kívánjuk az előttünk fekvő tortát, csokit vagy egyéb nyalánkságot. Hogy lehet ez?
A válasz nagyon egyszerű – az emberi civilizáció sokkal-sokkal gyorsabban fejlődik, mintsemhogy azt genetikánk változása követni tudná. Csupán néhány tíz-vagy százezer évvel ezelőtt az alapvető túlélési stratégia az volt, hogy „egyél amennyit tudsz, ki tudja mikor jutsz legközelebb ételhez” . És ez akkor igaz is volt. Általában azok maradtak életben, akik kellő mennyiségű „energiatartalékkal” rendelkeztek. Tíz- vagy százezer év evolúciós szempontból nem sok, tulajdonképpen semmi.
Meglepő és érdekes, hogy – éppen ennek megfelelően – még néhány száz évvel ezelőtt is más volt a szépségideál. Ha megnézzük a korabeli művészi női akt-festményeket, azt tapasztaljuk, hogy a „legszebb”-nek hitt és látott hölgyek is sokkal teltebbek, sokkal testesebbek voltak mint ma. A mai plázacica- és strandszépe karcsú derék-feszes popsi álomlányok alighanem „elhízott tehenek”-nek értékelnék az akkoriban vászonra vitt modelleket. Akkor persze káprázatosan szépnek tűntek a korabeli szemlélő számára.
És ez valahol mélyen pontosan így természetesen. Hiszen azt látjuk „szépnek” a másik nem képviselői közül, aki az adott környezetben, az adott körülmények között a túléléshez szükséges legideálisabb formát hozza. És ha féretesszük a plázacicák iróniáját, akkor is el kel ismernünk – ma az általánosan elfogadott női szépségideál megjelenésében jóval karcsúbb, mint azelőtt. És mindezt a mindannyiunkat hihetetlen mértékben kiszolgáló, már-már kényeztető civilizáció teszi lehetővé.
Az ugyanis, hogy valaki ne jusson hosszú időnk keresztül ételhez, ma már – legalábbis Európában és a többi jóléti társadalomban – nagy általánosságban elképzelhetetlen. Minden bevásárlóközpontban ezerszámra találhatunk kis büféket, gyakorlatilag végtelen mennyiségű és kimeríthetetlenül sokszínű kínálattal, az utcán 50 méterenként közértekbe botlunk, ráadásul egy kiló kenyér, egy liter tej, és némi gyümölcs együtt sem kerül többe, mint egy átlagos eladólány egyetlen órányi keresete.
Ez a fajta luxus lehetővé tette, hogy ne kelljen többé „tartalékokat”, felhalmozunuk, hiszen a túlélés immár nem kérdés, az étel mindig karnyújtásnyira van. Ezek figyelembevételével teljesen érthető, hogy a mozgás, és persze mindennapi életünk szempontjából sokkal kényelmesebb és praktikusabb „karcsú” formák váltak az ideálissá. Ma már ezt látjuk szépnek, vonzónak és szexisnek.
A civilizáció szexuális életünket is éppen ilyen módon alakította át. Az evolúció során ill. az élővilágban ma is , ha utódnemzésről és fajfenntartásról volt szó, a természet inkább a „mennyiség”-re, és nem annyira a minőségre helyezte a hangsúlyt. Az alacsonyabb rendű élőlények, így például a csigák, kagylók, halak és persze sokszor a kétéltűek is tíz- és százezer utódot nemzenek, ám az ikráknak és ivadékoknak 90-99% el is pusztul, mielőtt elérhetné a felnőttkort. A legéletképesebb és emellett szerencsés egydek persze túlélik, és ők éltetik tovább a fajt.
Minél magasabb rendű élőlényet vizsgálunk annál inkább eltolódik a fajfenntartási stratégia a „mennyiségi” megközelítésből a „minőségi” felé, vagyis az adott faj hímjei és nőstényei ezerszer inkább azt választják meg, hogy kivel nemzenek utódot, és utána arra az egy vagy néhány ivadékra nagy gonddal vigyáznak is.
Fejlett civilizációnkban, ahol a plázákon kívül szerencsére kórházak is vannak, meg persze orvosok, védőoltások, tiszta vezetékes víz, kukások akik elviszik a szemetet, és intelligens mosóporok, rovarkövető, irtózatos és gyors védelmet garantáló spray-k, szóval szép új világunkban a túlzásoktól eltekintve is kijelentjetjük – utódaink biztonságban vannak, nagyon kicsi az esélye hogy bármi baj érhesse őket. Ha pedig biztosan felnőnek, akkor miért ne legyen az életük minél értékesebb, élményekben gazdagabb? A lényeg, hogy mára beláttuk – egyrészt mindenki boldogabb és mindenkinek könnyebb, ha kevesebb gyermekünk van, mint amenyyi biológiailag lehetséges volna, viszont azoknak mindent megadunk, amit lehet. Persze az elsőt is csak akkor, ha már „eljött aaz odeje” – hiszen mindannyian szeretnénk kiélvezni fiatalságunk szabadságát, nem igaz?
Szóval, csak az utódok nemzése miatt nincs szükség annyi szexre. Dehát mit csináljunk ha egyszer annyira jó érzés? Kihagyhatatlan, csodálatos, gyönyört adó játék felnőtteknek. Ezért találtuk fel az óvszert, a fogamzásgátló tablettákat, a guminőket és vibrátorokat, és ha egyedül vagyunk, a masztizás művészetét.
A civilizáció tehát alapvetően megváltoztatta a szexuális életünket – arányaiban hihetetlenül kevésszer szeretkezünk ténylegesen az „eredeti cél érdekében”, és sokkal többször azért, hogy gyönyört adjunk és kapjuk annak, akinek és akitől jólesik ugyanez viszont, akit szeretünk vagy csak kedvelünk, vagyis olyasvalakivel, aki szívesen részt vesz velünk a természettel szembeni ilyesfajta „ártatlan”, ám mindenképpen örömteli csintalakodásban.
És ez – mármint hogy a szexnek elsődlegesen a kölcsönös érelm- érzéki nemi örömszerzés lett a célja, nem pedig feltétlenül az utódnemzés – nagyon fontos tényezőnek bizonyult abban, hogy a nők viszonya ma lassan, de érzékelhetően megváltozóban van a pornóval, a pornográfia megélésével, megítéslésével kapcsolatban is.
Szemérmesség, szégyenlősség, prüdéria
A ruhák, vagyis testünket egyes részeit elfedő textíliák és egyéb kellékek viselete valószínűleg testünk mai jellegének kialakulásával egyidős. Az öltözködés, és később a divat megjelenéségenk több oka is volt – az egyik, hogy a környezetünk és lakóhelyünk kialakításának, viszonylagos melegen tartásának lehetőségével együtt bőrünk lassan csupasszá, mezítelenné válhatott. S bár a testszőrzet a férfiak egy jelentés részénél ma is megfigyelhető, a nőknél főleg csak az elsődleges nemi szervek környékén maradt meg természetesesen – és ma már ezt is nagyon sok lány divatból is borotválja, néha teljesen, másokr valamilyen tetszetős formára. A nők tulajdonképpen már nem is hiúsági, hanem egyre inkább esztétikai kérdésenek tekintik a selymes, sima hónaljat és persze a hasonlóképpen szeplőtlen lábakat. A magassarkú, kecses vonalakat kiemelő cipők és lehelletvékony harisnyák, a starndokon mindenüket kietevő, néha kicsit plasztikázott hölgyek sellőszerűen sima, napbarnította vagy éppen agyon-szoláriumozott teste is azt sugallja – a csupasz bőr a menő, légy meztelen amennyire csak lehet. Ma már nem csak a plázacicák érzik úgy, hogy életük elképzelhehetetlen a Veet, a Venus, a Silkepil és egyéb termékek használata nélkül. A selymes és sima bőr a nőiesség egyik jelképévé vált.
A lényeg, hogy ez a folyamat sem ma kezdődött, hanem akkor, amikor az elvolúció során a nők és a férfiak egyaránt egyre inkább „csupasszá” váltak, így szükségük lett valamire, ami legalább ideiglenesen megvédi a testüket, főleg a legsérülékenyebb részeket. Az első, leginkább bőrből készült „ruhák” tehát valószínűleg egyszerűen és praktikusan a nemi szervek, és persze hideg esetén a bőr többi részének védelmét szolgálták. Nem volt az egésznek semmi köze a szégyenlősséghez, prüdériához vagy az intimszférához.
Ma viszont már sokszor az égvilágon semmi szükség ilyen „védelemre” mégis, a nudisták kicsiny és elenyésző csoportjától eltekintve maradt a bugyi, a mellartó vagy a férfiaknál a sportos alsónadrág. Még strandokon, 35 fokban, tűző napon, pázsitos, zsenge füvön és klórozott, kristálytiszta víz mellett is. A lányok szinte mindent kitesznek a kirakatba, de azért a bugyi és melltartó – de legalábbis a bugyi – takarjon bármilyen keveset is, mégiscsak továbbra is öltözési, azaz vetkőzési kultúránk része. Vajon miért?
Ma viszont már sokszor az égvilágon semmi szükség ilyen „védelemre” mégis, a nudisták kicsiny és elenyésző csoportjától eltekintve maradt a bugyi, a mellartó vagy a férfiaknál a sportos alsónadrág. Még strandokon, 35 fokban, tűző napon, pázsitos, zsenge füvön és klórozott, kristálytiszta víz mellett is. A lányok szinte mindent kitesznek a kirakatba, de azért a bugyi és melltartó – de legalábbis a bugyi – takarjon bármilyen keveset is, mégiscsak továbbra is öltözési, azaz vetkőzési kultúránk része. Vajon miért?
Nem valószínű, hogy mondjuk a „szégyellősség” lenne erre az egyetlen válasz. Hiszen ezernyi csinos nő és vonzó férfi sétál az utcákon, akiknek semmi, de semmi szégyellnivalója nem lenne. Még akkor sem ha az legutolsó fügefalavelektől is megszabadulna, és bájainak takargatása nélkül, kitárulkozva és szabadon sétálna végig a strandon. A legtöbben mégsem teszik ezt, legalábbis nem nyilvánosan.
Régebben a mások előtti meztelenség teljesen tabunak, szörnyű erkölcstelenségnek számított, egyes kultúrákban elképesztő módon értelmeztek és értelmeznek ma is. Például Japánban ill. Kínában az orvosok sem láthatták közvetlenül egy nő nemi szerveit, muzulmán oszágokban pedig ma is bevett gyakorlat hogy a lányok és asszonyok teljes testüket, sőt arcukat is átlátszatlan lepellel kell, hogy fedjék mások jelenlétében. Egész életükben. Európában és az Egyesült Államokban is bőven volt prüdéria és konzervativizmus a meztelenséggel kapcsolatban, amely az 1960-as, 1970-es évek szexuális forradalmával ingott csak meg. Amikor Marilyn Monroe levetkőzött a Playboy-nak, a világ megváltozott. Sok híres szépasszony mutatta meg ezután kendőzetlen bájait a világnak, és a meztelenséggel együtt, szinte annak észrevételen „mellékhajtásaként” virágzásnak indult a pornóipar is. Ahogyan azonban a az várható volt, a pornó még ekkor sem tudott magának társadalmi rangot, elismertést kivívni, pedig az aktfotózás addigra elismert, és már-már művészetnek tekintett önkifejezési forma lett. Tegyük hozzá – mindez nem meglepő, azok után hogy a nyilbános meztelenkedést is milyen megvetés övezte nem sokkal térhódítása előtt. És akkor még hunyjanak szemet a „bűnös” pornófilmek felett is? Ez nyilván képtelenségnek hatott, még a magukat felvilágosultnak tartó értelmiségi körökben is. Hiába, egy társadalomnak, szokásainak és értékrendjének hatalmas a tehetetlensége!
Az aktfotózás ma már nem kuriózum, tulajdonképpen teljesen mindennapos jelenség. A bulvárlapok címlapjain, egy-egy pikáns történet mellékleteként félmeztelen hölgyek csábítanak minket a vásárlásra, más tusfürdőket pedig fiatal, üde és feszes formákkal megáldott lányok reklámoznak, pontosan ugyanilyen nyíltsággal. És semmi takargatás nincsen a jelenetekben, felül-semmi törülközőbe csavarva, mosolyogva kérdezik – „Te meddig mész el?”, A televíziókban, főműsoridőben. És senki sem háborodik fel rajta. Mert igényes, szép, és mára már teljesen természetes mindez.
Aktfotózást, filmezést tehát ma már rengeteg lány vállal – úgy tűnik, sokkal érdekesebb feltenni a kérdést, hogy aki nem vállal, az miért nem? Mi lehet a visszatartó erő? A napokban több cikk is jelent meg arról, hogy „Görög Zita csak bugyiig vetkőzik”. De vajon miért? Van talán a bájos és vonzó műsorvezetőnek valamilyen takargatnivalója?
Ha megkérdezünk egy olyan lányt aki még ennyire sem vetkőzne le mások előtt, hogy „miért nem”? – általában a szégyellősség és a szemérmesség a válasz lényege. Mi persze tudjuk, hogy az előbbi butaság (ha egyszer tényleg csinos), az utóbbi pedig csak az idejétmúlt prüdéria megnyilvánulása lenne. Azok a „vonakodók”, akik kicsit kifinomultabban érzékelik, élik meg a kérdést, sokszor úgy fogalmaznak – a teljes meztelenség olyan, mintha kiszolgáltatnák önmagukat, intimszférájukat, mintha felajánlkoznának mindenkinek hogy – „Tessék, a tiétek vagyok, ez vagyok és ennyi vagyok, kinek kellek?” Vagyis szerintük ez egyszerre „kurvás” és lealacsonyító, legalábbis a női önértékelésükre, nőiességükre nézve.
Tényleg erről lehet szó? Vannak ugyanis olyan nők, akik értékelik az aktok esztétikáját, szépnek és értékesnek tartják az igényes fotókat, és eszükbe sem jut, hogy ez megalázó vagy lealacsonyító lehet – az pedig végleg nem, hogy ez felajánlkozás „mindenkinek” – és még közülük sem vetkőzik le mindenki, még akkor sem egyébként tehetnék.. Szépek, csinosak, vonzóak, nem prűdek, nincs szégyellnivalójuk, és nem tartják lealacsonyítónak ha mások csinálják ezt. Ők maguk inkább mégis hárítanak. De miért? Mi lehet az okat, hogy nem dobja le minden csinos lány a ruháit, ha alkalom adódik rá hogy megmutassa kendőzetlen szépségét?
És itt térünk vissza ismét az emberi szexualitásnak azon kérdéséhez, hogy miképp tudják a nő és a férfiak leginkább elcsábítani a másik nem képviselőit, miképp tudják felkelteni a vágyát, az érdeklődését. Ebben az esetben leginkább a nőkről van szó! A női csábítás egyik legalapvetőbb eleme ugyanis a kacérság.
Egy mindent megmutató akt ugyanis lehet szép, lehet lehet esztétikus, kellemes látvány, lehet gyönyörű és persze irigylésre méltó a maga természetességében. Viszont minnél inkább „akt” egy kép, annál kevésbé szexis és erotikus. Ahhoz ugyanis, hogy szexis vagy erotikus legyen, egy kicsit kacérnak kellene maradnia. Nem lenne szabad mindent egyszerre látni engednie. Sejtetnie, igen, de látni nem egészen. Kellene hogy rejtsen egy kis titkot – náhany intim részletet, ami félig takarásban, vagy árnyékban incselkedik a tekintetekkel. Mint az áttetsző anyagból készült bugyik és egyéb fehérneműk, amelyek úgy vonzzák a férfiakat, mint éjjeli lepkéket a neonfény.
A férfiak pedig imádnak vadászni. A felfedezés ösztöne a vérükben van, és ez a vágy éppúgy igaz egy kívánatos és majdnem-elérhető nő testére, mint a távoli és ismeretlen, de talán nagyszerű lehetőségeket rejtő tájak, soha és világok. A férfiak imádnak és mernek is kockáztatni, persze csak ha elhúzzák előttük a mézesmadzagot. Vagyis ha van okuk azt hinni, van miért harcolni. És nem kell ecsetelnünk, hogy a kacérság, és persze Viktória incselkedő Titkai épp elég okot jelenthetnek, hogy életben tarsák a férfiakban felfedezés vágyát... És ezt az igazi nők nagyon-nagyon jól tudják! És persze ki is használják, még akkor is, ha így nem tudatosul bennük mindez.
Sok csinos nő, aki nem vetkőzik le még a legszebb képekért sem, úgy érezi, hogy éppen ezt a szexis-kacér és majdnem-elérhető-de-ezért-mégsem imázst áldozná fel néhány fotó kedvéért. És akik levetkőznek? Ők másképp látják, ők úgy érzik hogy a nőiességük és erotikus kisugárzásuk sokkal több, mitsemhogy egy fotóval fel lehetne azt fedni - mindehgy, mennyit mutat meg az a kép.
Ez tehát egyfajta pozitív elhatárolódás – „én vagyok, mert ez szép és büszke vagyok rá”, de ugyanakkor „mégsem én vagyok, mert akik az újságban látnak, nem engem látnak, csak egy meztelen nőt”, és „ettől még én olyanolyan nőiesen vonzó és szexis maradok a magánéletemben mint amilyen eddig voltam” – ebben pedig általában igaza is van az aktfotókon szereplő alkalmi vagy állandó modelleknek. Kétségtelen, hogy ezt a fajta elhatárolódást a tömegkommunikáció rendkívüli méretű elterjedése tette lehetővé, ami az aktfotókat közlő újságok mellett természetesen (erotikus filmek esetében) igaz a műholdas -és kábeltévékre, az Internetre, a VHS kazettákra és a DVD-re is. ()
Kicsit hasonló a helyzet a pornófilmekkel, a pornófilmekben való szerepléssel kapcsolatban. Ha megkérdezünk egy átlagos lányt, hogy nézett-e már pornófilmet és ha igen, gondolt-e arra, hogy szerepeljen egy ilyenben - ha pedig gondolt rá miért nem tette(?) – általában az a válasz, hogy – még ha tetszett is neki – valahol mélyen úgy érzi hogy ezzel életének, nőiessége kiteljesedésének legintimebb pillanatait tárjná kendőzetlenül az egész világ elé, még sokkal inkább, mint amennyire ugyanez aktfotókon lehetséges volna.
Éppen ezért sok lány, aki egyébként néz pornót, sőt néha kifejezetten szereti és izgatónak találja, és nem ítéli el vagy nézi le annak szerplőit, még emellett sem mindig vállalkozna ugyanerre. Még azok sem, akik mondjuk egy percig sem gondolkodnának, ha csak fényképekről lenne szó.
Tény viszont, hogy ennek ellenére is egyre több lány vállal szerepet ilyen filmekben (mint ahogy néhány évtizede Marilyn Monrore után egyre többen vállaltak aktfotókat), és sokan nemhogy megalázónak nem érzik, még csak kínosnak vagy kellemetlennek sem. És még csak nem is kényszerből csinálják – szinte természetesnek tekintik, előtte lezuhanyoznak, utána pedig megesznek egy fagyit a barátnőjükkel, mintha mi sem történt volna.
Hogy lehetséges ez? A válasz ismét a robbanászszerűen fejlődő tömegkummunikáció sajátosságaiban keresendő. A média személytelensége ugyanis „elválasztotta” egymástól a filmekben szereplőket, és a látványukat a képernyő és a világ túlsó felén élvező férfiakat (és nőket).
Ebből a nézőpontból a pornófilmek szereplői egyáltalán nem olcsó ribancok, és még csak nem is saját életük legintimebb pillanatait szolgáltatják ki. Ők valóban csak szerepet játszanak, méghozzá azt a szerepet, ahogyan a rendező azt elképzelte. És persze ahogy a stlylist felöltöztete, a simnkes kifestette, a fodrász megfésülte, az operatőr beállította őket. Így tehát bármennyit is fújoljanak rájuk a pornó áldáz ellenzői, ők valóban modellek. A szexfilmek nem a szereplők, vagy a férfi modellek élvezetét szolgálják – sokal inkább teret adnak arra, hogy a számukra ismeretlen ezerni és személytelen férfi és nő, aki megnézi ezeket a jeleneteket, kiterjeszthesse fantáziáit rájuk, az eljátszott szituációra, sokaknak valóban színesítve ezzel a szexuális életét.
Így végül semmi oka a a pornófilmekben szereplőknek azt hinni, hogy saját életük legtitkosabb intimszférájának féltve őrzótt kincseit áldozzák fel, mint ahogy attól sem kell tartaniuk, hogy a felvilágosult gondolkodásúak megvetik majd őket ezért.
Mennyei szenny
A pornográfiát nem sokkal ezelőttig elképesztően erős – igaz, sokak számára ma már egyre inkább indokolatlannak ítélt társadalmi megvetés rágalomhadjárata kísérte. Az idősebb gengeráció nagy része ma is fúj-ol, ha erről esik szó, valamifajta gyalázatos és ocsmány dologként emlegetik, – amúgy, tegyük hozzá – amúgy nem kevés álszentséggel és megjátszott prüdériával a háttérben. Felmérések szerint ugyanis ma már a felnőtt, szexuálisan aktív férfi lakosság 70, a nők 30-40 százaléka néz több-kevesebb rendszerességgel pornót. Tehát nagy valószínűséggel, jelentős arányban azok is, akik nyilvánosan elítélik. Hatalmas tehát a képmutatás ezen a területen – és ennek úgy tűnik, az sem intelligenciához, sem műveltséghez, sem pedig a társadalmi ranglétán elfoglalt helyhez vagy betöltött pozícióhoz nincs köze. Az egyetemi tanárok, tudósok és művészek ugyanolyan hányada néz pornót, mint a gyári munkások vagy a közértes eladólányok esetében. De akkor mi értelme az álszentségnek, miért fújol rá mindenki, még az is aki éjjelenként legtöbbet ezeket a csatornákat bámulja méghozzá áhítatal és egy adag testápolóval a kezében? Mi a „baj” a pornóval?
Hiszen amit pornográfiának nevezünk, az valójában nem más mint a világ, és eletünk egyik legszebb, legnagyobb gyönyört okozó tevékenységének, vagyis a szeretkezés és a szexuális együttléteink, erotikus játszadozásaink nyílt ábrázolása, megfilmesítése. Csak ennyi, semmi több. Önmagában a meztelen férfi és női test, és persze maga a szex és a gyönyör képei vizuális értelemben is szépek és nagyon is esztétikusak lehetnek. Hát akkor? Mi ezzel a baj? Miért baj ha ezt látni, láttatni engedjük?
Ha félretesszük az álszemérem és a prüdéria nyilvánvalóan idejétmúlt érveit, a legsúlyosabb vád az marad, hogy a pornográfia lealacsonyítja a szexuális aktust és a párkapcsolatok ideálját, mivel a bemutatott együttlétekben az „érzelmek elsikkadnak”, a lényeg a látványon van, és persze hogy a férfi minél nagyobat élvezzen, a nő minél hangosabb, kéjes örömsikolyai közben. Az ellenzők szerint az ideális párkapcsolatban az érzelmek kell, hog domináljanak, a „jó szex” csak ennek kiteljesedése és következménye lehet. A pornongráfia így szerintük azért ocsmány, mert a „pusztán önmagáért” való testi gyönyör leplezetlen ábrázolása meggyalázza ezt az ideálképet, méghozzá azzal, hogy jelentéktelennek és szükségtelennek tünteti fel a férfiakat és nőket összekötő mély érzelmi szálakat a gyönyör szempontjából, a partnereket pedig felcserélhetőnek, tetszés szerint váltogathatónak ábrázolja. Mindez pedig – végső soron – rombolja a társadalom alappillérének tekintett házasság-család-gyerek harmonikus összhangját, hiszen hosszú távon ebben valóban az érzelmek és érzések a legfontosabbak.
Ugyanezen okból (és persze álszeméremből és prüdériából, sőt, – félve tesszük hozzá – valahol mélyen talán rejtett és be nem vallott „irigységből”) találták ki a piros 18-as karikát a televízióban akár az enyhén erotikus műsorok mellé is. Talán azért, mert sokan úgy tartják – a kiskorúak, még ha testileg, szexuálisan érettek is, 18 éves korukig nem képesek megítélni, hogy az általuk esetleg meglesett kéjes szexjelenetek vajon jók-e így, a „érzelmek nélkül”, illetve a cenzorok által valószerűtlennek ítélt érzelmi környezetben.
Megdöbentően sokan támadják például a valóságshow-kat, amiért sokszor leplezetnelül, főműsoridőben mutatnak be meglehetősen egyértelmű erotikus szituációkat és cselekményeket. Takaró alatt vagy anélkül, mindent vagy majdnem mindent látni engedve. A kritikusok elborzadva és szörnyülködve figyelik, ahogy a tizenévesek orális szexről csámcsognak már nyolcaik osztályban, nem is beszélve a középiskolákról. „Szexözön” zúdul ránk és a fiatalokra – hangoztatják, sokszor magukból kikelve. Mintha valami szörnyű morális-erkölcsi fertőben fürdőznének a nézők mindennap, amikor ilyen vagy ennél is „ilyenebb” jeleneteket látnak a képernyőn. Pedig a kereskedelmi televíziók csak azt sugározzák, azt tükrözik vissza, amilyenek már most is vagyunk. Különben nem tudák hatékonyan eladni a reklámjaikat, így be kell látnunk, hogy ez kell hogy legyen a valós „kép”. Nem a televízió formál minket, hanem mi formáljuk a televíziót. És az, hogy a tévéből ennyi szex folyik, csupán azt mutatja, immár egyre kevésbé finomítva, hogy milyen hihetelen módon érdekel ez a téma minket, embereket. Mennyire izgat, vonz és magával ragad. Mint az éjjeli lepkék, ha meglátnak egy színes neonreklámot, úgy tapadunk a távirányítóra ha ez erotika betölti a képernyőt.
És hogy így már szinte semmi más nem érdekel bennünket a szexen, a Szexen és a SZEXEN kívül? Nos, akiknél ez így van, azoknál mindezt valószínűleg nem az erotikus jelenetek vagy pornófilmek, hanem sokkal inkább a mindannyiunkat túlságosan elkényeztető, popcorn-majszoló, pamlagra-leheverő, ide-nekem-a-legolcsóbb-élvezetet és persze egy sört amerikai életstílus-ideál a hibás, de az európai „össze-vagyok-nőve-a-mobiltelcsimmel” sem sokkal jobb mint létforma. Igen, kétségtelen tény hogy a civilizáció elkényeztetett és így bizonyos értelemben igénytelenné, érdektelenné tett sokunkat a világ egyéb jelenségei iránt. De ezt csak olyanokkal tudta megtenni, akiknek egyébként sem volt túlságosan nagy igényük a sokszínűségre és változatosságra. És hogy a társadalom nagyobbik része ilyen? Ha igen, az persze sajnálatos, de ennek semmi, de semmi köze nincs a kendőzetlen erotikához. Így tehát ebben a pornófilmek valószínűleg teljesen ártatlanok, így a kereskedelmi televízióból folyó „szexözön”-t sem lehet elítélni emiatt. És hogy biszexuálisok, leszbikusok vagy transzvesztiták egymás ruháiba öltözve jelennek meg a képernyőn, boldogan megcsókolják egymást, néha anélkül, hogy tudnák milyen nemű éppen az illető – nos szuper, tegyék, ha ez nekik jólesik. Nem ez a fajta szexözön, és még csak nem is a valóságshow-k túlfűtött erotikája fogja romlásba dönteni világunkat.
Sokak szerint már önmagában azzal is meglázzák a nőket a pérfiak, amikor az orális szex csúcspontján végigspriccelik gyönyörük nedvét a nő mezítelen testén arcán, mellein. Pedig a férfinak ugyanúgy hatalmas örömöt jelent, ha nyelvével elégíthet ki egy nőt orálisan, pedig ez neki egyáltalán nem okoz fiziológiai értelemben orgazmust. Izgalmas és csodálatos érzés, hogy gönyört adhatott ily módon egy lánynak. Ugyanennek a fordítottja miért, és hogyan lehetne megalázó??
Érthető ugyanakkor az is, hogy a pornófilmek szexjeleneteinek „lényegretörő”, az érzelmi szálakat általában mellőző ábrázolásmódja miatt – főleg régebben – jóval kevesebb nő nézett ilyen filmeket, és a feministák között találhattuk a legáldázabb ellenzőket. Hiszen korábban a szex elsődleges célja az utódnemzés volt, legalábbis a társadalom erkölcsi megítélése szerint, ehhez pedig – mint azt már korábban említettük – a nőknek nagyion nagy szüksége volt az érzelmi szál nyújtotta hosszú távú biztonságra, éppen a gyermek védelmében. Így érthető, hogy számukra nem sok élvezetet okozott mindez. Inkább a nevetségesen túljátszott, valószínűtlen és sokszor már-már komikus szappanoperák ármány és szerelem-tengerében fuldokolva érezték jól magukat, amelyek – szerencsére leáldozóban lévő virágkorukban – tulajdonképpen maguk is „érzelmi pornó”-filmek voltak, a pornó minden jellegzetességével. Talán nem véletlen, hogy a „Romantica” nevű csatorna egyazon hullámsávra került az éjszakai Private Gold-al sok műsorszolgáltatónál...
A pornó és a nők viszonyának változását lényegében civilizációnknak éppen az a vívmánya okozta, hogy napjain leányai a gyönyört immár „önmagáért” is át tudják – és merik is – élni, szabadon, amikor jólesik.
És ha egy nő egyszer már megismerte ezt a kéjt, ugyanúgy vágyik rá, mint a férfiak – sokszor éppen olyan gyakran, mint ők. Mármint a szexre, a szeretkezésre, és a szexuális játékok újbóli és újbóli élvezetére. Minden egyéb kötöttség és kötelezettség nélkül, ami a gyerekválallással összefügghetne. Ebből pedig egyenesen következi, hogy – és éppen ezért – a nőknek sem annyira fontosak már minden esetben a „mély, soha véget nem érő, örökké tartó” kötődés illúzióját keltő érzelmi szálak. Innentől kezdve tudják, méghozzá egyre inkább és egyre gyakrabban élvezni a nők is a pornót.
És hogy a pornó ez megöli az erotikát, elpusztítja az esztétikát, elsorvasztja az érzelmeket? Mindez nem igaz, és nem is kell, hogy az legyen. A pornónak nem elsődleges célja ugyan, hogy erotikus, esztétikus vagy érzelemdús legyen, mégis lehetnek benne esztétikus és erotikus elemek, és sok filmben vannak is. Ugyanakkor a pornó nem akarja, és nem is tudja megváltoztatni humánus emberi értékrendünket a párkapcsolatokra nézve. Milliónyi olyan férfi és nő néz pornót alkalmanként vagy rendszeresen pornót, akik egyébként nagyon szeretik egymást, és ettől biztosan nem fog tönkremenni a kapcsolatuk – akár nyílt kapcsolatban élnek, akár „hűségesek” egymáshoz. És ma már senki sem vitatja, hogy még egy nyílt kapcsolatban is lehetnek mély és értékes emberi érzések, érzelmek, vágy és vonzalom egymás iránt, amely messze túlmutat a szexuális öncélúságon.
Ártalmasak-e a pornófilmek? Csak akkor, ha szexuális életünket felcseréljük az ilyen filmekre, ahelyett hogy kiegészítenénk, színesítenénk velük alkalmi vagy állandó párkapcsolatainkat, szexuális játszadozásainkat. Egyébként semmi baj velük, sőt – ötleteket adhatnak, izgatóak és szépek, sőt hasznosak lehetnek, akár egy szeretkezésben, vagy az előjáték részeként is.
A pornó csúnya és ocsmány? Biztosan vannak olyan filmek, amik azok. De akkor sem nem azért mert pornófilmek, hanem mert például igénytelenül, unalmasan vannak megcsinálva, a vizuális élmény és a színek, kontrasztok változatosságának megteremtése nélkül. Egy pornófilm ugyanis lehet nagyon izgalmas, szexis és erotikus is, csak kell hozzá adni egy csipetnyi különlegességet, például valamilyen fétist mézzel, tejszínhabbal, tűsarkú cipővel vagy meglesett masztizással. Vagy még több kacérságot egy-egy szép fehérneművel, amit magukon felejtettek az egyébként mindent megmutató hölgyek, vagy esetleg bekötött szemmel... Különleges helyszínek, helyzetek hozzáadásával. Persze fétisek nélkül is lehet egy pornófilm jó és izgató, a lényeg hogy ne legyen unalmas és monoton közelképek végtelen, előre látható sora.
A pornó csúnya és ocsmány? Biztosan vannak olyan filmek, amik azok. De akkor sem nem azért mert pornófilmek, hanem mert például igénytelenül, unalmasan vannak megcsinálva, a vizuális élmény és a színek, kontrasztok változatosságának megteremtése nélkül. Egy pornófilm ugyanis lehet nagyon izgalmas, szexis és erotikus is, csak kell hozzá adni egy csipetnyi különlegességet, például valamilyen fétist mézzel, tejszínhabbal, tűsarkú cipővel vagy meglesett masztizással. Vagy még több kacérságot egy-egy szép fehérneművel, amit magukon felejtettek az egyébként mindent megmutató hölgyek, vagy esetleg bekötött szemmel... Különleges helyszínek, helyzetek hozzáadásával. Persze fétisek nélkül is lehet egy pornófilm jó és izgató, a lényeg hogy ne legyen unalmas és monoton közelképek végtelen, előre látható sora.
Ha az alapkérdést nézzük, be kell látnunk, hogy maga a műfaj nem lehet, nem is lehetne ilyen mértékben visszatetszést keltő. Hogy gondolhatnánk ezt, amikor a pornográfia nem más, az egyik legmélyebb, legtermészetesebb emberi vágy és gyönyör kiteljesdésének a vizuális megjelenítése? Miért kellene, hogy lehetne ez önmagában csúnya, vagy esetleg visszataszító?
Zárószó
Cikkünkel nem „isteníteni” kívántuk a pornó műfaját, csupán valamelyest eloszlatni azokat a homályos tévképeket, amelyek révén sokan és sokáig olyannyira negatívan ítélték meg az ilyen filmeket. És persze megmutatni a rejtett összefüggéseket, érzékeltetni, hogy a nők milyen okból nem kedvelték korábban ezt a műfajt, illetve hogy felvilágosult társadalmunkban miért van mégis mindez megváltozóban. Vagyis hogy miért néz egyre több és több lány is pornót. és miképp lehet az, hogy a korábban körükben leginkább csak visszatetszést keltő műfaj mára ártatlan és izgató kellékké szelídült, amely – akár egy vibrátor vagy az üvegpörgetős játék – egyfajta afrodiziákumként, vizuális vágykeltőként színesítheti és élénkítheti szexuális életünket.
Cikkünkel nem „isteníteni” kívántuk a pornó műfaját, csupán valamelyest eloszlatni azokat a homályos tévképeket, amelyek révén sokan és sokáig olyannyira negatívan ítélték meg az ilyen filmeket. És persze megmutatni a rejtett összefüggéseket, érzékeltetni, hogy a nők milyen okból nem kedvelték korábban ezt a műfajt, illetve hogy felvilágosult társadalmunkban miért van mégis mindez megváltozóban. Vagyis hogy miért néz egyre több és több lány is pornót. és miképp lehet az, hogy a korábban körükben leginkább csak visszatetszést keltő műfaj mára ártatlan és izgató kellékké szelídült, amely – akár egy vibrátor vagy az üvegpörgetős játék – egyfajta afrodiziákumként, vizuális vágykeltőként színesítheti és élénkítheti szexuális életünket.
Természetesen a változás nem állt meg, és – bár a jövőbe nem láthatunk, mégis úgy tűnik – a mindkét nemre kiterjedő szexuális szabadosság evolúciója azt fogja eredményezni, hogy a nők bizonyos értelemben nemsokára ugyanolyan természetesenek fogják látni a pornót, mint amennyire a férfiak. Persze mindig is egy kicsit más szemszögből, de ez így is van jól. Így teljes a kép! Mindig is így volt.
forrás: NG, novilag.com
