Társadalmunk toleráns a félrelépő férfival, de nem az a félrelépő nővel. A belénk nevelt előítélet a biszexuális nőt egyfajta szajhaként kezeli, aki nem képes uralni a vágyait, sőt mi több annyira „ördögi”, hogy mindkét nemre szüksége van a kielégüléséhez. Ezt a helyzetet rontja még a legtöbb heteroszexuális párkapcsolatban „biszexuális identitásra ébredő” nőt a férfi partnere lenézi/lekezeli, „betegnek” tarja, hogy nem elég neki csak Ő, a férfi... Ez okozza a legkomolyab mentális kárt a biszexuális nőknek, ezt legfőképpen az bizonyítja, hogy ahol mégsem ez történik – abban a kevés esetben – a biszexuális nők még leszbikus társaiknál is kiegyensúlyozottabbakká válnak.
Nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy akár a váltott biszexuális életet élő, akár a még rosszabbul megítélt duogámiában élő biszexuális nők kitörési lehetősége a társadalmi elfogadás felé csak komoly „harccal” érhető el. Ez semmiképpen sem várható könnyű folyamatnak, mert a késő középkori – kora újkori jezsuita fellépés nyomán minden ilyen életviteli forma teljes társadalmi elítélés alá került.
Vegyük részleteiben a dolgokat. Az ókori és kora középkori társadalmak, kezdve Kínától, Indián és Görögországon át a Római Birodalomig, majd annak utódállamaiban természetes és elfogadott volt a melegek, leszbikusok és biszexuálisok léte. Ennek köszönhetően fennmaradt elég sok művészi alkotás, leírás róluk, és ezek túlnyomó része természetesnek tartotta ezeket a kapcsolatokat.
Az azonos és mindkét nemhez vonzódó személyeket a késő középkorban – kora újkorban, a jezsuiták megjelenésével kezdték el üldözni, mivel bűnnek tartották Isten ellen. Az adott időszak vallási és világi uralkodó eszméi Európában elképzelhetetlennek tartották megfelelően végrehajtott szexuális cselekményt nők között, férfi nélkül, illetve paráznaság legvisszataszítóbb formájaként kezelték a biszexuális kapcsolatokat, különösen elítélve a férfi-férfi kapcsolatokat, melyet a Biblia is szodómiaként kezel.
A szodómia kifejezés leginkább a Bibliai paráznasággal hozható kapcsolatba, azonban a Bibliai paráznaság kifejezés, amely a görög πορνεία (porneia) szóból származik, eredeti jelentései:
A XII. században Etienne de Fougères a „Livre des manières” című munkájában (hozzávetőleges év: 1170) a leszbikusokról fejteget a kor csipkelődő stílusában, mint tyúkokról akik kakasokként viselkednek. A biszexuális nőket pedig megtévedt nőkként kezeli, akik nem tudják elfogadni női mivoltukat, ezért néha férfiként akarnak viselkedni.
1797-ben de Sade márki is megemlékezik ezekről a szexuális magatartásokról a Juliette története, avagy a bűn virágzása című regényében. A szabados életű arisztokrata a leszbikusságban is és biszexualitásban is a lázadás lehetőségét látta és ezzel indította el főszereplőjét a teljes erkölcsi és morális züllés felé vezető úton.
David M. Halperin műveiben amellett érvel, hogy a homo- és biszexualitás fogalma nem alkalmazható az ókori szexualitás kapcsán, mivel az, amit ma homo- és biszexualitás alatt értünk, elválaszthatatlanul kapcsolódik a modernitáshoz. Halperin nem azt állítja, hogy az ókorban nem létezett az azonos neműek közti, illetve mindkét nemmel szexuális kapcsolat, hanem hogy az ókori emberek számára egészen mást jelentett az ilyen szexuális kapcsolat, mint a mai homo- és biszexuálisok számára.
Jeffrey Weeks azt állítja, hogy az azonos és egyszerre mindkét neműek közti szexuális és érzelmi kapcsolatok minden társadalomban jelen vannak, de az, ahogyan az emberek (akár maguk a homo- és biszexuálisok, akár a kívülállók) viszonyulnak hozzá, radikálisan eltérő az egyes társadalmakban, történelmi korokban. A homo- és biszexualitás mint sajátos identitás kialakulása szerinte csak a XIX. századra tehető. Marxista indíttatású elemzéseiben amellett érvel, hogy ez a változás a kapitalizmus kibontakozásával és az urbanizációval hozható összefüggésbe, mivel ez tette lehetővé a családi és szexuális viszonyok átrendeződését.
Napjainkban egyre nagyobb bátorsággal áll mindkét identitás egy-egy képviselő nője a nyilvánosság elé, a köznyelv szerint „divat lett” felvállani a leszbikusságot vagy a biszexualitást. Utóbbi identitást is egyre több ismert személyiség vállalja fel, mint például: Angelina Jolie, Drew Barrymore, Anna Paquin, Lady Gaga, Lindsay Lohan, Megan Fox, Ke$ha, Oláh Ibolya, stb.
A növekvő létszám annak az eredménye is, hogy a múltban és a közelmúltban, a nyugati kultúrákban végbemenő vagy még jelenleg is zajló változások hatására a nők jobban kontrollálhatják saját szexuális életüket.
De a társadalmi elfogadás csak az érem egyik oldala. A másik tényező, amely komoly hatással van a biszexuális nők életére, egészségükre, mentalitásukra, az a heteroszexuális vagy leszbikus partner rekciója a biszexuális identitás előtörésére, ez többet tud nyomni a latba, mint a család, a rokonság, a barátok és ismerősök reakciója, szexuális irányultságuk kapcsán. A leszbikus párkapcsolatban élő nők jobb helyzetben vannak, leszbikus női partnerük – bár legtöbbször bizonytalannak bélyegzik meg addig leszbikus identitást valló partnerét –, jobban elfogadják a biszexuális irányultság tényét, és ez így ez kevésbé traumatikus. Ezzel szemben a heteroszexuális kapcsolatban élő nők legtöbb esetben a „biszexuális identitásra ébredő” nőt a férfi partnere lekezeli, és betegnek tarja, hogy nem elég neki csak Ő, a férfi. Igazából a férfiak többségénél ez egy kisebbségi komplexust takar, hiszen a biszexuális nő, nem elégszik meg szexuálisan a „teremtés koronájával”, hanem mindkét nemet szereti és/vagy vágyik utána, akár felváltva – rövidebb-hosszabb periódusokban –, akár egyszerre.
Ez utóbbi, azaz a duogámia – ami egyben egy bizonyos fajta poliamória –, a biszexuális nők teljes kiteljesedése érzelmi, lelki és fizikai szinten is. Mindazonáltal ez a legkevésbé elfogadott minden téren a nyugati társadalomban – bár lényeges nyitás van eme irányba is –, mivel társadalmunk a monoteista vallások közül azok közé tartozik, amelyek a 2 főből álló párokat szokták meg az elmúlt évszázadok során, szemben a szintén monoteista iszlám vallással, ahol elfogadott a többnejűség, és így „takarásban” maradnak a biszexuális, pontosabban a duogámista párkapcsolatok is. Igaz, ezt a fajta kapcsolatot a legtöbb iszlám állam tiltja, de mint tudjuk a tiltptt gyümölcs édesebb... Természetesen, ez a felállás csak azokban az iszlám közösségekben működik, ahol a társadalom és a felfogás nyitottabb, azaz nem a radikális iszlám közösségekre jellemző.
A buddhista és a nyugati vallási kultúrában is vannak olyan vallások, ahol a poligámia bizonyos formája, a poligínia elfogadott, például hallgatólagosan a mormonoknál. Ezekben a poligám kapcsolatokban ugyanakkor kevesebb a válás, mivel a
többnejűség lehetőséget ad arra, hogy látszólag a férfi első családjával maradjon,
miközben újat is alapít. Ez két dolgot orvosolhat:
Egyszóval ez az „engedékelnység” ezekben a közösségekben nagyon jó álca a biszexuális nők, pontosabban a duogámiában élők „elrejtőzésére”. Bár ez a megoldás nem a legjobb, de kevesebb lelki traumával jár a biszexuális nők számára, hiszen nem annyira szembetűnő identitásuk megélése – ezáltal a kisebbségi érzésük és bűntudatuk is alacsonyabb szinten van, mivel nem kell konfruntálódniuk folyamatosan a közösséggel –, mint a nyíltan monogámiát vállaló közösségekben.
Mindezekből logikusan következik, hogy a nyugati társadalom monotesita nézetű közösségeiben nehezebb a biszexuális nők helyzete, minden nyitás ellenére. Ha felvállalja identitását és a duogámiát, akkor nyílt keresztűzbe helyezi úgy magát, mint mindkét vele élő partnerét is. Ha pedig a duogamiaban élők nem vállalják fel nyíltan kapcsolatukat, nehéz memagyarázniuk a közösségben, melyben élnek, hogy miért két nő és egy férfi él együtt huzamos ideig. Ez a helyzet is előbb-utóbb konfruntációhoz vezethet.
A társadalmunk dolga az lenne, hogy félretegye az egyház által belénknevelt és ezáltal predesztinált és erőltetett monogám identitást, és hagyja, illetve támogassa az egyéneket, hogy nyiltan felvállalják saját szexuális identitásukat, legyen az hetero-, homo- vagy biszexuális.
Az azonos és mindkét nemhez vonzódó személyeket a késő középkorban – kora újkorban, a jezsuiták megjelenésével kezdték el üldözni, mivel bűnnek tartották Isten ellen. Az adott időszak vallási és világi uralkodó eszméi Európában elképzelhetetlennek tartották megfelelően végrehajtott szexuális cselekményt nők között, férfi nélkül, illetve paráznaság legvisszataszítóbb formájaként kezelték a biszexuális kapcsolatokat, különösen elítélve a férfi-férfi kapcsolatokat, melyet a Biblia is szodómiaként kezel.
A szodómia kifejezés leginkább a Bibliai paráznasággal hozható kapcsolatba, azonban a Bibliai paráznaság kifejezés, amely a görög πορνεία (porneia) szóból származik, eredeti jelentései:
- tiltott szexuális együttlét
- házasságtörés, homoszexualitás, állatokkal közösülés stb.
- szexuális együttlét közeli rokonnal, vérfertőzés
- szexuális együttlét elvált férfival vagy nővel
- átvitt értelemben: bálványtisztelet
- bálványok imádásával való beszennyeződés, például áldozati étel elfogyasztása
A XII. században Etienne de Fougères a „Livre des manières” című munkájában (hozzávetőleges év: 1170) a leszbikusokról fejteget a kor csipkelődő stílusában, mint tyúkokról akik kakasokként viselkednek. A biszexuális nőket pedig megtévedt nőkként kezeli, akik nem tudják elfogadni női mivoltukat, ezért néha férfiként akarnak viselkedni.
1797-ben de Sade márki is megemlékezik ezekről a szexuális magatartásokról a Juliette története, avagy a bűn virágzása című regényében. A szabados életű arisztokrata a leszbikusságban is és biszexualitásban is a lázadás lehetőségét látta és ezzel indította el főszereplőjét a teljes erkölcsi és morális züllés felé vezető úton.
David M. Halperin műveiben amellett érvel, hogy a homo- és biszexualitás fogalma nem alkalmazható az ókori szexualitás kapcsán, mivel az, amit ma homo- és biszexualitás alatt értünk, elválaszthatatlanul kapcsolódik a modernitáshoz. Halperin nem azt állítja, hogy az ókorban nem létezett az azonos neműek közti, illetve mindkét nemmel szexuális kapcsolat, hanem hogy az ókori emberek számára egészen mást jelentett az ilyen szexuális kapcsolat, mint a mai homo- és biszexuálisok számára.
Jeffrey Weeks azt állítja, hogy az azonos és egyszerre mindkét neműek közti szexuális és érzelmi kapcsolatok minden társadalomban jelen vannak, de az, ahogyan az emberek (akár maguk a homo- és biszexuálisok, akár a kívülállók) viszonyulnak hozzá, radikálisan eltérő az egyes társadalmakban, történelmi korokban. A homo- és biszexualitás mint sajátos identitás kialakulása szerinte csak a XIX. századra tehető. Marxista indíttatású elemzéseiben amellett érvel, hogy ez a változás a kapitalizmus kibontakozásával és az urbanizációval hozható összefüggésbe, mivel ez tette lehetővé a családi és szexuális viszonyok átrendeződését.
Napjainkban egyre nagyobb bátorsággal áll mindkét identitás egy-egy képviselő nője a nyilvánosság elé, a köznyelv szerint „divat lett” felvállani a leszbikusságot vagy a biszexualitást. Utóbbi identitást is egyre több ismert személyiség vállalja fel, mint például: Angelina Jolie, Drew Barrymore, Anna Paquin, Lady Gaga, Lindsay Lohan, Megan Fox, Ke$ha, Oláh Ibolya, stb.
A növekvő létszám annak az eredménye is, hogy a múltban és a közelmúltban, a nyugati kultúrákban végbemenő vagy még jelenleg is zajló változások hatására a nők jobban kontrollálhatják saját szexuális életüket.
De a társadalmi elfogadás csak az érem egyik oldala. A másik tényező, amely komoly hatással van a biszexuális nők életére, egészségükre, mentalitásukra, az a heteroszexuális vagy leszbikus partner rekciója a biszexuális identitás előtörésére, ez többet tud nyomni a latba, mint a család, a rokonság, a barátok és ismerősök reakciója, szexuális irányultságuk kapcsán. A leszbikus párkapcsolatban élő nők jobb helyzetben vannak, leszbikus női partnerük – bár legtöbbször bizonytalannak bélyegzik meg addig leszbikus identitást valló partnerét –, jobban elfogadják a biszexuális irányultság tényét, és ez így ez kevésbé traumatikus. Ezzel szemben a heteroszexuális kapcsolatban élő nők legtöbb esetben a „biszexuális identitásra ébredő” nőt a férfi partnere lekezeli, és betegnek tarja, hogy nem elég neki csak Ő, a férfi. Igazából a férfiak többségénél ez egy kisebbségi komplexust takar, hiszen a biszexuális nő, nem elégszik meg szexuálisan a „teremtés koronájával”, hanem mindkét nemet szereti és/vagy vágyik utána, akár felváltva – rövidebb-hosszabb periódusokban –, akár egyszerre.
Ez utóbbi, azaz a duogámia – ami egyben egy bizonyos fajta poliamória –, a biszexuális nők teljes kiteljesedése érzelmi, lelki és fizikai szinten is. Mindazonáltal ez a legkevésbé elfogadott minden téren a nyugati társadalomban – bár lényeges nyitás van eme irányba is –, mivel társadalmunk a monoteista vallások közül azok közé tartozik, amelyek a 2 főből álló párokat szokták meg az elmúlt évszázadok során, szemben a szintén monoteista iszlám vallással, ahol elfogadott a többnejűség, és így „takarásban” maradnak a biszexuális, pontosabban a duogámista párkapcsolatok is. Igaz, ezt a fajta kapcsolatot a legtöbb iszlám állam tiltja, de mint tudjuk a tiltptt gyümölcs édesebb... Természetesen, ez a felállás csak azokban az iszlám közösségekben működik, ahol a társadalom és a felfogás nyitottabb, azaz nem a radikális iszlám közösségekre jellemző.
- a második asszony kiléphet a sok esetben megalázó szeretői szerepkörből, és a férj bűntudata is kisebb lesz,
- a biszexuális nő egy háztartásban lehet leszbikus vagy szintén biszexuális partnerével.
Egyszóval ez az „engedékelnység” ezekben a közösségekben nagyon jó álca a biszexuális nők, pontosabban a duogámiában élők „elrejtőzésére”. Bár ez a megoldás nem a legjobb, de kevesebb lelki traumával jár a biszexuális nők számára, hiszen nem annyira szembetűnő identitásuk megélése – ezáltal a kisebbségi érzésük és bűntudatuk is alacsonyabb szinten van, mivel nem kell konfruntálódniuk folyamatosan a közösséggel –, mint a nyíltan monogámiát vállaló közösségekben.
Mindezekből logikusan következik, hogy a nyugati társadalom monotesita nézetű közösségeiben nehezebb a biszexuális nők helyzete, minden nyitás ellenére. Ha felvállalja identitását és a duogámiát, akkor nyílt keresztűzbe helyezi úgy magát, mint mindkét vele élő partnerét is. Ha pedig a duogamiaban élők nem vállalják fel nyíltan kapcsolatukat, nehéz memagyarázniuk a közösségben, melyben élnek, hogy miért két nő és egy férfi él együtt huzamos ideig. Ez a helyzet is előbb-utóbb konfruntációhoz vezethet.
A társadalmunk dolga az lenne, hogy félretegye az egyház által belénknevelt és ezáltal predesztinált és erőltetett monogám identitást, és hagyja, illetve támogassa az egyéneket, hogy nyiltan felvállalják saját szexuális identitásukat, legyen az hetero-, homo- vagy biszexuális.
