Sokáig – sajnos még maguk a melegek is – evidensnek vették, hogy ők a biológia zsákutcái. A kortárs evolúciós tudományok 1978–as, 1995–ös, illetve 2000-es kutatásai és elméletrendszerei ma már azt a képet nyújtják, hogy ez egy a téves nézet, ez nem áll.
Már a humán szociobiológia atyja, Edward Wilson felvetette 1978-ban, hogy a melegek a reprodukció feltételezhető hiánya révén fennmaradó energiáikat az oldalági rokonok gondozására fordítják, mint azt a kulturális antropológia is kimutatta tradicionális törzsi társadalmakban, például Haitin. 1995-ben tudományos igazolást nyert, hogy nagypopuláción a melegek nagyobb általános empátiakészséggel rendelkeznek, mint a heteroszexuális férfiak (Salais és Fischer, 1995). 2000-ben Kirkpatrick, 2001-ben Muscarella kimutatta, hogy a meleg közösségekben sokkal erősebb a csoportösszetartó erő. A genetikai, statisztikai kutatások (Camperio-Ciani, 1999) nagypopuláción igazolták, hogy a meleg gyermeket szülő anya nagy átlagban termékenyebb, mint a csak heteroszexuális gyermekeket világra segítő társai. (Természetesen, ma árnyalja a kutathatóságot a korszerű fogamzásgátló módszerek elterjedése.) Ere a statisztikai eredményre született egy elmélet, miszerint az X kromoszómán levő, a melegség kialakulásában többek között rész vevő génszakasz, az Xq28 (Dean Hamer, 1993) visszareprodukálja önmaga „kiesett” reprodukciós tevékenységét. Azaz, a melegek nem a reprodukció ellenségei, hanem azzal együtt alkotnak egy biológiai közösséget. Ezzel többek között igazolódott az a hipotézis (Robert Trevis, 1994), miszerint, ha a természet produkál ilyen géncsoportot, annak biológiai-közösségi funkcióval kell rendelkeznie.