Azt tény, hogy az általános nőiségnek ugyanaz az alapja, mint a leszbikusságnak; ugyanakkor a leszbikusság önálló identitáskategória is lehet.
A női biszexualitásban a „leszbikus” és a „heteró” nőiség ugyanaz az identitás, ugyanúgy egyszerre női és leszbikus identitás. Itt még az egyik entitás sem zárja ki a másikat. Ennyiben kissé eltérő pszicho- és szociodinamikailag is a férfi biszexualitástól; lehet alapvetően analóg, de eltérő motívumokat hordoz.
Kérdés, hogy akkor mi tesz valakit identitásában leszbikussá és nem csak „nővé”, akár biszexuális nőknél is?
A női biszexualitás ugyanis önálló karaktermotívumot hordoz, s a leszbikus női antropológiai motívumokra épül, miszerint a nőiség autonóm érték. De itt is megtalálható az önálló leszbikus érzelmi intimitás és identitás. Talán ez a női biszexualitás többletfunkciója is, és a gyakrabban előforduló és kevésbé kontúros női biszexualitás így válik a leszbikus „tükörfunkció” társadalmi, a férfiak irányában szexuálisan is nyitott kommunikációs hordozójává, csak sajnos a férfiak általában ezt is félreértik.
Talán pszicho- és szociodinamikailag így is magyarázhatjuk, hogy már Kinsey-nél is, de Dean Hamer által idézett felfogásban (ld. II. ciklus) is a női biszexualitás egy statisztikailag tágabb réteg. Csak leszbikus sokkal kevesebb van, mint csak meleg, illetve a leszbikus-biszexuális-heteró nő természetes „női egység”, míg a férfi melegeknél a csak melegek sokkal kontúrosabban határolódnak el akár a férfi biszexuálisoktól is… Ennek pszicho- és szociodinamikai oka van. Példázzuk két szituációval:
Első szituáció:
25 éves biszexuális lány, akinek a megfogalmazásában (miután túllépett egy nagyon intenzív, társadalmilag nagyon non-konform módon interpretált leszbikus kapcsolaton) az a motívum jelenik meg, miszerint a leszbikus kapcsolata sokkal intenzívebb volt, mint bármely heteroszexuális kapcsolata. Ott tudta igazán kiélni nőiségét; mégis a csalódás után biszexuálisként neki könnyebb volt érzelmileg egy heteroszexuális viszonyt kezdeményeznie egy fiúval, mivel ott nem kellett annyira nőként adnia önmagát, nem kellett a leszbikus önazonosságot olyan érzelmi szinten átélnie; így jelenleg férfiakat keres.
Második szituáció:
28 éves biszexuális lány, aki egy fiú felett gondoskodott, „leszbikus anyai szeretetét” kiélve, miközben igazából autonóm leszbikus módon egy nőbe volt szerelmes – a fentiek pszichológiai értelmében. Természetesen ez a heteroszexuális kapcsolat elromlott és a lány azzal szembesült, hogy leszbikus nőként kell megtalálnia önmagát…
Mindkét szituációban a fenti hipotézist illusztráltuk: miszerint itt egy karakterről van szó, de az mi? Heteroszexuális női, biszexuális női vagy leszbikus női karakter?
Leszbikus női karakter, mint láttuk. De azt, hogy mi választja el, és mi köti össze a leszbikus női identitást az általános női identitással, azt a leszbikus szociokarakterisztika mutatja. De ezen felül elmondhatjuk, hogy a női biszexualitásban a leszbikus identitás, illetve az általános női igény a biszexuális orientációval minden diszkrepancia nélkül kapcsolódik természetesen. A biszexualitás egy orientációs entitás, de semmiképpen nem több a nők esetében: ugyanis itt nemcsak a meleg identitás felé van nyitott út, illetve a heteroszexuális normatívák felé, hanem itt az egész társadalom szempontjából ez egy természetes kontextus. És sokkal természetesebb kontextus maguknak a biszexuális nőknek a szempontjából is. Így válaszolhatunk arra a kérdésre, miszerint miben önálló entitás a női biszexualitás? Abban a Tükörjátékban, amiben teljesen természetesen részt vesznek a leszbikus nők, sőt minden nő a férfiak mellett; de önálló identitással a leszbikus, illetve a biszexuális nőknél. Azonban az utóbbi csoportnál ez nemcsak entitás és orientáció, hanem egy külön társadalmi dinamika és funkció, melynek nemcsak szexuális megjelenése van, mint láttuk. Nem véletlen, hogy ez a réteg sokkal szélesebb, mint ahogy az sem véletlen, hogy sokkal természetesebb átjárása van mind leszbikus, mind heteroszexuális irányban; és sokkal kevésbé produkál olyan jelenségeket, mint a „heteró melegség” a férfiaknál.
Talán itt ragadhatjuk meg a női biszexualitást mint önálló kategóriát mind szocio-, mind pszichodinamikai szempontból…
Talán érdemes lenne elemzni a felrajzolt erotika-szerelem-szexualitás differenciáltságot és integráltságot, külön a női biszexualitásra: ez közelebb vinne egy olyan tabuhoz, melyről a férfitársadalom többet beszél, mint maguk a leszbikusok, miközben a leszbikusok antropológiai valóságának egy adekvátabb szeletéhez jutna az egész társadalom. Pedig hangsúlyozom, most csak a női biszexualitásról beszélek. Ugyanakkor az is igaz, mindez itt túltárgyaltságában legalább annyira neurotikus, mint a férfi biszexualitás tabuival és lezártságával...
De vegyük tanulmányi alapon: hogy pontosan milyen helye is van a biszexualitásnak, azt többféle elmélet és vizsgálat próbálta meghatározni. Sigmund Freud szerint például minden ember minden ember biszexuális lesz élete egy szakaszában. Egy másik feltevés szerint az ember eredendően biszexuális, csak épp a társadalmi elvárások és a fajfenntartás ösztöne tereli az egyik irányba. Sokáig a biszexualitás ténye sem volt elfogadott: úgy gondolták, hogy a biszexuális ember valójában homoszexuális, aki csak nem meri ezt teljes egészében felvállalni. Ezt azonban cáfolta az utahi egyetem vizsgálata, melynek során az Amerikai Pszichológiai Társaság közel húsz évig vizsgált 15.780 leszbikus és biszexuális nőt. Egyértelműen megdőlt a mítosz, hogy a biszexualitás csupán átmeneti állapot vagy hogy a homoszexualitás egy formája: a tíz év alatt tartósan vonzódtak mindkét nemhez a hölgyek, illetve hosszas párkapcsolatokat alakítottak ki. Ráadásul a biszexualitás az állatvilágban is tetten érhető: a törpecsimpánz, néhány sirályfaj, a Humboldt-pingvinek és néhány hal- és rákfaj egyedei között számos biszexuális viselkedést figyeltek meg.
Persze a biszexualitáson belül is igen széles a skála: a biszexuálisok nem vonzódnak szükségképpen egyformán mindkét nemhez, például egy biszexuális nő kapcsolatainak nagyrésze lehet inkább heteroszexuális, míg csak kivételes esetekben (erős érzelmi vonzódás) kerül saját neméből valaki a képbe. Sok biszexuálist életének egy adott szakaszában kizárólag az egyik, míg másik szakaszában a másik nem érdekli. Olyan biszexualitás is van, amikor a saját nem egy-egy képviselője erős vonzódást kelt, de magától a konkrét aktus, a test megérintése viszolygást kelt, így csak „platói szerelem” lángolásában fejeződik ki a vonzalom.
Igen tág fogalom tehát a biszexualitás, nem csoda, hogy ma egyre többen vallják magukat annak – hiszen a konkrét élmény hatása hiánya esetén is érvényes a kategória. Azonban nem szabad összetéveszteni a természetes kíváncsiságot („vajon milyen lehet egy nővel a szex?”) a hajlammal – csak akkor beszélhetünk valódi biszexualitásról, ha vagy szerelmet érzünk saját nembeli társunk iránt is, vagy ha kifejezetten szexuális vágy támad bennünk egy nő teste iránt. Ma már szerencsére toleránsan viszonyulunk a szexuális másságokhoz, és nem bélyegezzük meg sem a homoszexuálisokat, sem a biszexuálisokat. Persze maradt még néhány előítélet, amelyek közül a biszexuálisokat illetően mindenképp a könnyűvérűség vádja sújtja leginkább. Remélhetően azonban idővel az is köztudottá válik, hogy a „bi nem jelent kétszer annyit”, hogy nem egy időben vonzódnak mindkét nemhez, hanem éppúgy egy-egy valaki iránt lángol fel a vágy. Éppúgy az adott ember személyisége, kisugárzása a fontos a biszexuális vonzalomnál is – csak épp tekintet nélkül arra, hogy nőről vagy férfiról van-e szó.
Mindenképpen érdemes a genetikai kódólást is figyelembe venni. Az Amerikai Pszichológiai Társaság a kutatásába bevont genetikusokat és értékeléseikben felhasználtak régebbi tanulmányokat is.
A férfi vagy női test iránti erotikus érdeklődést, a férfiakkal vagy nőkkel létesítendő szexuális kapcsolat igényét nevezik az egyén szexuális orientációjának, irányultságának, beállítottságának. Tévedés lenne ezt „vagy – vagy” kérdésnek tartani; a szexológiai vizsgálatok ugyanis megállapították, hogy inkább fokozati különbségekről van szó. A felnőttek többsége ugyan nagy mértékben heteroszexuálisan orientált, de köztük is sokan vannak a többé-kevésbé biszexuálisok (kb 68-70%), akik valamennyire mindkét nemmel képesek szexuális élvezethez és kielégüléshez jutni. A kizárólag homoszexuális beállítottságúak aránya pedig egy számmal is kifejezhető (vagyis nem éri el a 10%-ot).
Ezt az elmúlt évszázadban számos kutató állapította meg; köztük a legismertebb A. C. Kinsey (1948), aki a lehetséges szexuális beállítottságok skáláját összeállítva egyik végére (0) a kizárólag heteroszexuális, a másik végére (6) pedig a kizárólag homoszexuális viselkedést tette; a köztük levő fokozatok (1—5-ig) pedig a különböző mértékben biszexuális viselkedéseket jelzik. Fritz Klein, amerikai szexuálterapeuta a Kinsey-féle skálát részletezve néhány újabb dimenzióval egészítette ki.
Minthogy közel kétezer éves zsidó-keresztény kultúránkban mindeddig csak a heteroszexuális beállítottság számított „normálisnak”, a kivételeket ez alól bűnnek vagy betegségnek tartották, tehát büntették, vagy gyógyítani próbálták. Az eredetileg zoológus Kinsey azonban már tudta, hogy a homoszexuális viselkedés az állatvilágban is előfordul, s így megjelenése az embernél sem meglepő. A homoszexuális fantáziák ugyan gyakoribbak, mint a tényleges homoszexuális viselkedés, s ez megnehezíti annak eldöntését, hogy mi legyen a beállítottság kritériuma. A megítélést az is nehezíti, hogy sokaknál mindkét orientáció megfér egymás mellett, különböző arányban, s maga a beállítottság is változhat az egyén élete során. Kinsey ezért arra a következtetésre jutott, hogy a „homoszexuálisok” helyett inkább csak homoszexuális jellegű viselkedésről beszélhetünk, ami legtöbbször nem zárja ki a heteroszexuális viselkedést sem, bár ezek aránya eltérő lehet.
Szerinte indokolatlan tehát a homoszexuális vagy biszexuális viselkedés okaként csak különleges szomatikus (hormonális, genetikai stb.) tényezőket feltételezni, s így fogyatékosságnak vagy éppen betegségnek tartani és gyógyítására törekedni (ahogyan az a XX. században történt). A szexuális orientációt veleszületettnek tartó „esszencialista” irányzat napjainkra már háttérbe szorult a „konstrukcionista” értelmezés mellett, amely a szexuális beállítottságot történelmi és szociokulturális konstrukcióként fogja fel. Ez különösen fontos a homoszexuális orientáció megítélése szempontjából. Ugyanakkor tény, hogy bizonyos újabb genetikai tanulmányok még mindíg a biológiai determináció mellett érvelnek. Hívatkoznak pl. arra, hogy monozigota ikerpárok több mint 50%-a hasonlóságot mutat a homoszexuális beállítottságot illetően, míg a nem vér szerinti testvéreknél ez alig 20%-os stb. A gének természetesen sok mindent lehetővé tesznek, vagy befolyásolnak és újabb vizsgálatok szerint a genetikai befolyás mellett elsősorban az egyént ért hatások a meghatározók.
A szexuális viselkedés lehetséges „tárgyai”
Egy némileg leegyszerűsítő, formális felosztás szerint, amelyet W. von Humboldt (1827) óta ismerünk, az emberi szexuális viselkedés négyféle „objektumra” irányulhat: önmagára az egyénre, egy másneműre, egy azonos neműre, vagy egy állatra. (Az utóbbi napjainkban és kultúránkban már ritkán fordul elő; Kinsey vizsgálatai szerint a férfiak 18%-ánál és a nők 14%-ánál; a múltban valószínűleg gyakoribb volt, ahogyan azt pl. egyes ógörög mondák és műalkotások tükrözik. Helyettük ma inkább bizonyos tárgyak jöhetnek számításba.)
Az erotikus öningerlés (autoerotika) nemcsak éber, hanem alvó állapotban is előfordulhat; ilyenkor természetesen nem tudatos és rendszerint szexuális tartalmú álmokhoz kapcsolódik. Az alvás során bármikor előfordulhatnak erozikus álmok mindkét nemnél, s ezek – intenzitásuktól függően – szexuális reagálást, sőt, orgazmust is előidézhetnek. (A férfiaknál éjszakánként többször előforduló „fiziológiás erekciók” viszont többnyire nem kapcsolódnak szexuális álmokhoz, s nem járnak orgazmussal.) A napközben, éber állapotban történő szexuális öningerlést, latin eredetű nevének megfelelően (maszturbáció, de korábban onániának is nevezték) általában kézzel gyakorolják, de gyakori a nemi szerv hozzádörzsölése valamely tárgyhoz (lepedőhöz, párnához stb.) is. A szexológiai vizsgálatok szerint az embernél ez a leggyakoribb formája a szexuális aktivitásnak. (Egyébként jónéhány emlősállatnál és minden primátánál is előfordul.) Az ókorban és középkorban természetesnek tartották, a legutóbbi évszázadokban azonban negativ előítéletek terjedtek el róla: bűnnek és betegségnek tartották – sajnos, sokan még ma is bűntudattal gyakorolják, pedig az egészséges szellemi feljődés és ömbizalom kiegyensúlyozást hathatósan elősegíti, mint ahogy több kutatás is kimutatta. Szerencsére ma már egyre gyakrabban visszatérnek hozzá, a 14-25 éves korosztálynál, csak a szülők prüd nevelése lehet akadáy a lányok önkielégítésének. A 26-35 éves korosztálynál felemás a helyzet, a nők 38%-a rendszeresen maszturbál teljes felszabadultsággal, 13%-a teljes élvezettel csinálja, de utána bűntudat gyötri, míg a maradék nevelési okok miatt teljesen elzárkózik a tettlegességtől, még annak ellenére is, ha voltak jó élményei a maszturbálás kapcsán. A 36-46 korosztály már erősebb befolyás alatt van, őket jobban köti tudatosan vagy tudatalattiban a vallási előítélet. Ebben a korosztályban csak 29% rendszeres maszturbáló, 8% a bűntudattal maszturbáló. A fennmaradó hányad azonban érdekes képet mutat. Soka vannak közöttük, akik férjük / élettársuk / barátjuk kérésének engedve rákapnak az élvezetre, de olyan komoly az előítélet, hogy az orgazmus elérése ellenére, csak unszolásra szánják rá magukat, de 12%-a ezeknek a nőknek, teljesen fel tud szabadulni és teljesen ki tudja élvezni a maszturbálást, főképpen olyankor ha társukról fantáziálnak vagy a jelenlétükben történik az aktus. Ebben a korosztályban a teljes érzelmi és lelki felszabadulást a maszturbálás irányában azoknál a nőknél történik meg, akik párjukban megbíznak és szexuálisan kiegészítik egymást. a 47 éves kor feletti nőknél komoly lelki korlátai vannak a maszturbálásnak, mivel lényegesen erősebb a vallási lenyomat lelkivilágukban, és ezáltal erősebb a vallási előítélet hatása.
A heteroszexuális irányultságú egyének jellemzője, hogy elsődlegesen vagy kizárólagosan a más neműekhez vonzódnak, közülük választják ki azt, akivel a nemi érintkezés valamilyen formája számukra erotikus izgalmat és élvezetet jelent. A nemi érintkezés sokféleképpen történhet: már a partner látványa vagy elképzelése is izgalmat válthat ki; a testi érintkezés pedig történhet manuálisan, a szexuálisan ingerelhető testfelületek, erogén zónák simogatásával, masszírozásával; aztán orálisan, vagyis az erogén zónák szájjal ingerlése révén; genitálisan, a nemi szervek találkozása, vagyis pl. közösülés (koitusz) révén, vagy análisan, tehát a végbélnyílás ingerlése útján. Régebben a nemi érintkezést sokan a közösülésre szűkítették le; inkább csak a XX. században kezdett újra elterjedni az orális ingerlés két fő formája: a felláció (a hímvessző szájjal ingerlése) és a kunnilingváció (a női vulva szájjal ingerlése), ami még a Római Birodalom idején is teljesen normális és elfogadott szexuális kontaktust jelentett. Ma már a párok 94%-a rendszeresen gyakorolja és a gyakorló párok női tagjának 78%-a eléri az orgazmust a férfi magömlés pillanatában, férfiaknál az arány kisebb, a férfiak 22%-ának van magömlése a női orgazmus pillanatában. Ez pszihikai magyarázattal bír, a nő az orális szexet is behatolásként éli meg, amennyiben megfelelő módon közelíti meg az aktust. Így a vaginális, anális vagy orális ejakuláció érzékelése ugyanazt a reakciót vált(hat)ja ki benne.
A heteroszexuális viselkedés leggyakoribb formája a vaginális közösülés, amelyet rendszerint hosszabb-rövidebb előjáték (csókolózás, simogatás stb.) előz meg, a szexuális izgalom (merevedés, hüvely-nedvesedés) fokozása érdekében. A nők számára rendkívül fontos a klitorisz (csikló) direkt vagy indirekt ingerlése (kézzel vagy szájjal), mert így sokkal könnyebben eljutnak a kielégülésig, mint pusztán a közösüléstől. Az egyszerre történő kielégülés ritkán sikerül, de nem is fontos; jobb, ha a férfi ki tudja várni a nő (néha többszörös) orgazmusát. Ez sok férfinek nehéz, különösen, ha az önkielégítések során megszokták a (magömléssel kísért) gyors kielégülést. Magömlés (ejakuláció) egyébként a nőknél is van, mert a hüvely ún. G-zónájának ingerlése folytán a húgycső, vagy annak „parauretrális mirigyei” váladékot termelnek, amit az orgazmus izom-összehúzódásai kipréselnek a húgycsőből. A közösülés másik gyakori változata az anális közösülés, amit heteroszexuális párok 85%-a részben a változatosság, részben a fogamzásgátlás kedvéért gyakorolnak.
Az erogén zónák kézzel ingerlése az orális ingerlés mellett az egyik leggyakoribb nemi érintkezési forma. Mindkettő a petting fogalmába tartozik, amely minden, a közösülésen kívül megvalósítható szeretkezési módot jelent; előnye, hogy elkerülhetővé teszi a nem kívánt terhességet, jórészt a különböző fertőzéseket is, ráadásul némi gyakorlattal orgazmust is eredményez.
A homoszexuális nemi érintkezés formái a vaginális közösülés kivételével nem különböznek a heteroszexuális érintkezéstől. Leggyakrabban a kézzel vagy szájjal ingerlés fordul elő; férfi pároknál emellett az anális közösülés is gyakori. A nők közötti szexuális kapcsolatok rendszerint tartósabbak és inkább járnak emocionális kötődéssel, mint a férfiak közöttiek.
S. Freud biszexualitás koncepciójának bírálata
A biszexualitásokról szóló könyv (E.J. Haeberle-R. Gindorf: Bisexualitäten, 1994) egyik tanulmányában három amerikai szociálpszichológus, J. R. Gagnon, C.S. Greenblat és M. Kimmel vitatkozik az esszencialistákkal ,akik a szexuális beállítottságot biológiai eredetűnek és veleszületettnek tartják. Velük szemben a konstruktivistáknak adnak igazat, vagyis a szexuális beállítottságokról – köztük a biszexualitásról is – sokféleségéből és változékonyságából kiindulva úgy vélik: az ontogenezis során kialakuló konstruktumokról van szó, amelyeknek alakulását különböző kulturális hatások, interperszonális és interpszichikus szkriptek is befolyásolják a genetika mellett.
A könyv egy másik tanulmányában E. Borneman S. Freud biszexualitás-fogalmának változatairól azt írja, hogy ez a fogalom Freudnál a következő összefüggésekben merül fel:
Más régebbi elméletek, kutatási eredmények
Egy holland szexuálterapeuta, A. X. van Naerssen (in: Haeberle, E.J.-R.Gindorf, 1994) szerint a szexuális viselkedést három különböző perspektivából lehet elemezni. A pszichoanalitikus, a behaviorisztikus és az orvostudományi magyarázat egyaránt reális lehet. A különböző szakembereknek azonban egyezségre kell jutniuk a szexuális jelenségek értelmezésében. A szexuális orientációt lehet kognitiv folyamatként, vagy az egyén emocionális és szociális készségeként elemezni. A folyamat szakaszokra tagolható: szenzibilizálódás, identitás-zavar, egy identitás elfogadása és fixálása. Az utóbbinak lényege az elkötelezettség érzése bizonyos viselkedésminták követésére, amely valamilyen szexuális kapcsolat létesítésében nyilvánul meg. Egy másik kutató véleménye, hogy nem önmagukban a korai élmények a döntőek, hanem ahogyan azokra emlékszünk, azokat értelmezzük és feldolgozzuk.
Von Naerssen vizsgálatai alapján úgy látja, a szexuális identitás és orientáció elemzése csupán az egyéni pszichoszexuális fejlődés magyarázatának egyik lehetséges útja. Ez a tudományos hagyomány Erikson (1968) könyvének megjelenése óta nagyon népszerű, mert lehetővé teszi az egyének besorolását a hetero-, vagy homoszexualitás és biszexualitás kategóriáiba. Valójában azonban nincs éles különbség az említett orientációs kategóriák között, s a felnőtté váló fiatalokat ma olyan sokféle szkript és inger éri, hogy egyre nehezebben tudják magukat bármelyik kategóriába besorolni. A von Naerssen által vizsgált fiatal férfiaknak is épp ez okozott gondot, ugyanis maszturbációs fantáziáikban gyakran keveredtek a hetero- és homoszexuális jelenetek, ami zavarólag hatott rájuk és megnehezítette az orgazmus elérését. A szerző ezzel kapcsolatban utal W. Masters és V. Johnsonra (1979), akik szerint egyáltalán nem ritka, hogy heteroszexuális férfiaknak homoszexuális fantáziáik vannak; a homoszexuálisoknál pedig heteroszexuális fantáziák is felmerülnek.
A von Naerssen által vizsgált fiatalemberek emiatt nem tudták eldönteni, hogy hetero-, vagy homoszexuális beállítottságúak. Tizenéves korukban ugyanis váltakozva volt kapcsolatuk azonos- és másnemű partnerekkel. Orientációs bizonytalanságuk szorongásokat váltott ki, s még a maszturbáció sem hozott megnyugvást. Nem tudták elkötelezni magukat egyik szexuális beállítottság mellett sem; ezért kerestek szaksegítséget. Von Naerssen valamelyik szexuális orientáció preferálása, vagy a kisgyermekkori traumák elemzése helyett javasolta az orientációs bizonytalanság és a fantáziák sokféleségének elfogadását és olyan szexuális kapcsolatok létesítését, amelyben jól érzik magukat (függetlenül a partner nemétől). „A többi majd kialakul” – írja.
A II. rész ITT olvasható
Persze a biszexualitáson belül is igen széles a skála: a biszexuálisok nem vonzódnak szükségképpen egyformán mindkét nemhez, például egy biszexuális nő kapcsolatainak nagyrésze lehet inkább heteroszexuális, míg csak kivételes esetekben (erős érzelmi vonzódás) kerül saját neméből valaki a képbe. Sok biszexuálist életének egy adott szakaszában kizárólag az egyik, míg másik szakaszában a másik nem érdekli. Olyan biszexualitás is van, amikor a saját nem egy-egy képviselője erős vonzódást kelt, de magától a konkrét aktus, a test megérintése viszolygást kelt, így csak „platói szerelem” lángolásában fejeződik ki a vonzalom.
Igen tág fogalom tehát a biszexualitás, nem csoda, hogy ma egyre többen vallják magukat annak – hiszen a konkrét élmény hatása hiánya esetén is érvényes a kategória. Azonban nem szabad összetéveszteni a természetes kíváncsiságot („vajon milyen lehet egy nővel a szex?”) a hajlammal – csak akkor beszélhetünk valódi biszexualitásról, ha vagy szerelmet érzünk saját nembeli társunk iránt is, vagy ha kifejezetten szexuális vágy támad bennünk egy nő teste iránt. Ma már szerencsére toleránsan viszonyulunk a szexuális másságokhoz, és nem bélyegezzük meg sem a homoszexuálisokat, sem a biszexuálisokat. Persze maradt még néhány előítélet, amelyek közül a biszexuálisokat illetően mindenképp a könnyűvérűség vádja sújtja leginkább. Remélhetően azonban idővel az is köztudottá válik, hogy a „bi nem jelent kétszer annyit”, hogy nem egy időben vonzódnak mindkét nemhez, hanem éppúgy egy-egy valaki iránt lángol fel a vágy. Éppúgy az adott ember személyisége, kisugárzása a fontos a biszexuális vonzalomnál is – csak épp tekintet nélkül arra, hogy nőről vagy férfiról van-e szó.
Mindenképpen érdemes a genetikai kódólást is figyelembe venni. Az Amerikai Pszichológiai Társaság a kutatásába bevont genetikusokat és értékeléseikben felhasználtak régebbi tanulmányokat is.
A férfi vagy női test iránti erotikus érdeklődést, a férfiakkal vagy nőkkel létesítendő szexuális kapcsolat igényét nevezik az egyén szexuális orientációjának, irányultságának, beállítottságának. Tévedés lenne ezt „vagy – vagy” kérdésnek tartani; a szexológiai vizsgálatok ugyanis megállapították, hogy inkább fokozati különbségekről van szó. A felnőttek többsége ugyan nagy mértékben heteroszexuálisan orientált, de köztük is sokan vannak a többé-kevésbé biszexuálisok (kb 68-70%), akik valamennyire mindkét nemmel képesek szexuális élvezethez és kielégüléshez jutni. A kizárólag homoszexuális beállítottságúak aránya pedig egy számmal is kifejezhető (vagyis nem éri el a 10%-ot).
Ezt az elmúlt évszázadban számos kutató állapította meg; köztük a legismertebb A. C. Kinsey (1948), aki a lehetséges szexuális beállítottságok skáláját összeállítva egyik végére (0) a kizárólag heteroszexuális, a másik végére (6) pedig a kizárólag homoszexuális viselkedést tette; a köztük levő fokozatok (1—5-ig) pedig a különböző mértékben biszexuális viselkedéseket jelzik. Fritz Klein, amerikai szexuálterapeuta a Kinsey-féle skálát részletezve néhány újabb dimenzióval egészítette ki.
Minthogy közel kétezer éves zsidó-keresztény kultúránkban mindeddig csak a heteroszexuális beállítottság számított „normálisnak”, a kivételeket ez alól bűnnek vagy betegségnek tartották, tehát büntették, vagy gyógyítani próbálták. Az eredetileg zoológus Kinsey azonban már tudta, hogy a homoszexuális viselkedés az állatvilágban is előfordul, s így megjelenése az embernél sem meglepő. A homoszexuális fantáziák ugyan gyakoribbak, mint a tényleges homoszexuális viselkedés, s ez megnehezíti annak eldöntését, hogy mi legyen a beállítottság kritériuma. A megítélést az is nehezíti, hogy sokaknál mindkét orientáció megfér egymás mellett, különböző arányban, s maga a beállítottság is változhat az egyén élete során. Kinsey ezért arra a következtetésre jutott, hogy a „homoszexuálisok” helyett inkább csak homoszexuális jellegű viselkedésről beszélhetünk, ami legtöbbször nem zárja ki a heteroszexuális viselkedést sem, bár ezek aránya eltérő lehet.
Szerinte indokolatlan tehát a homoszexuális vagy biszexuális viselkedés okaként csak különleges szomatikus (hormonális, genetikai stb.) tényezőket feltételezni, s így fogyatékosságnak vagy éppen betegségnek tartani és gyógyítására törekedni (ahogyan az a XX. században történt). A szexuális orientációt veleszületettnek tartó „esszencialista” irányzat napjainkra már háttérbe szorult a „konstrukcionista” értelmezés mellett, amely a szexuális beállítottságot történelmi és szociokulturális konstrukcióként fogja fel. Ez különösen fontos a homoszexuális orientáció megítélése szempontjából. Ugyanakkor tény, hogy bizonyos újabb genetikai tanulmányok még mindíg a biológiai determináció mellett érvelnek. Hívatkoznak pl. arra, hogy monozigota ikerpárok több mint 50%-a hasonlóságot mutat a homoszexuális beállítottságot illetően, míg a nem vér szerinti testvéreknél ez alig 20%-os stb. A gének természetesen sok mindent lehetővé tesznek, vagy befolyásolnak és újabb vizsgálatok szerint a genetikai befolyás mellett elsősorban az egyént ért hatások a meghatározók.
A szexuális viselkedés lehetséges „tárgyai”
Egy némileg leegyszerűsítő, formális felosztás szerint, amelyet W. von Humboldt (1827) óta ismerünk, az emberi szexuális viselkedés négyféle „objektumra” irányulhat: önmagára az egyénre, egy másneműre, egy azonos neműre, vagy egy állatra. (Az utóbbi napjainkban és kultúránkban már ritkán fordul elő; Kinsey vizsgálatai szerint a férfiak 18%-ánál és a nők 14%-ánál; a múltban valószínűleg gyakoribb volt, ahogyan azt pl. egyes ógörög mondák és műalkotások tükrözik. Helyettük ma inkább bizonyos tárgyak jöhetnek számításba.)
Az erotikus öningerlés (autoerotika) nemcsak éber, hanem alvó állapotban is előfordulhat; ilyenkor természetesen nem tudatos és rendszerint szexuális tartalmú álmokhoz kapcsolódik. Az alvás során bármikor előfordulhatnak erozikus álmok mindkét nemnél, s ezek – intenzitásuktól függően – szexuális reagálást, sőt, orgazmust is előidézhetnek. (A férfiaknál éjszakánként többször előforduló „fiziológiás erekciók” viszont többnyire nem kapcsolódnak szexuális álmokhoz, s nem járnak orgazmussal.) A napközben, éber állapotban történő szexuális öningerlést, latin eredetű nevének megfelelően (maszturbáció, de korábban onániának is nevezték) általában kézzel gyakorolják, de gyakori a nemi szerv hozzádörzsölése valamely tárgyhoz (lepedőhöz, párnához stb.) is. A szexológiai vizsgálatok szerint az embernél ez a leggyakoribb formája a szexuális aktivitásnak. (Egyébként jónéhány emlősállatnál és minden primátánál is előfordul.) Az ókorban és középkorban természetesnek tartották, a legutóbbi évszázadokban azonban negativ előítéletek terjedtek el róla: bűnnek és betegségnek tartották – sajnos, sokan még ma is bűntudattal gyakorolják, pedig az egészséges szellemi feljődés és ömbizalom kiegyensúlyozást hathatósan elősegíti, mint ahogy több kutatás is kimutatta. Szerencsére ma már egyre gyakrabban visszatérnek hozzá, a 14-25 éves korosztálynál, csak a szülők prüd nevelése lehet akadáy a lányok önkielégítésének. A 26-35 éves korosztálynál felemás a helyzet, a nők 38%-a rendszeresen maszturbál teljes felszabadultsággal, 13%-a teljes élvezettel csinálja, de utána bűntudat gyötri, míg a maradék nevelési okok miatt teljesen elzárkózik a tettlegességtől, még annak ellenére is, ha voltak jó élményei a maszturbálás kapcsán. A 36-46 korosztály már erősebb befolyás alatt van, őket jobban köti tudatosan vagy tudatalattiban a vallási előítélet. Ebben a korosztályban csak 29% rendszeres maszturbáló, 8% a bűntudattal maszturbáló. A fennmaradó hányad azonban érdekes képet mutat. Soka vannak közöttük, akik férjük / élettársuk / barátjuk kérésének engedve rákapnak az élvezetre, de olyan komoly az előítélet, hogy az orgazmus elérése ellenére, csak unszolásra szánják rá magukat, de 12%-a ezeknek a nőknek, teljesen fel tud szabadulni és teljesen ki tudja élvezni a maszturbálást, főképpen olyankor ha társukról fantáziálnak vagy a jelenlétükben történik az aktus. Ebben a korosztályban a teljes érzelmi és lelki felszabadulást a maszturbálás irányában azoknál a nőknél történik meg, akik párjukban megbíznak és szexuálisan kiegészítik egymást. a 47 éves kor feletti nőknél komoly lelki korlátai vannak a maszturbálásnak, mivel lényegesen erősebb a vallási lenyomat lelkivilágukban, és ezáltal erősebb a vallási előítélet hatása.
A heteroszexuális irányultságú egyének jellemzője, hogy elsődlegesen vagy kizárólagosan a más neműekhez vonzódnak, közülük választják ki azt, akivel a nemi érintkezés valamilyen formája számukra erotikus izgalmat és élvezetet jelent. A nemi érintkezés sokféleképpen történhet: már a partner látványa vagy elképzelése is izgalmat válthat ki; a testi érintkezés pedig történhet manuálisan, a szexuálisan ingerelhető testfelületek, erogén zónák simogatásával, masszírozásával; aztán orálisan, vagyis az erogén zónák szájjal ingerlése révén; genitálisan, a nemi szervek találkozása, vagyis pl. közösülés (koitusz) révén, vagy análisan, tehát a végbélnyílás ingerlése útján. Régebben a nemi érintkezést sokan a közösülésre szűkítették le; inkább csak a XX. században kezdett újra elterjedni az orális ingerlés két fő formája: a felláció (a hímvessző szájjal ingerlése) és a kunnilingváció (a női vulva szájjal ingerlése), ami még a Római Birodalom idején is teljesen normális és elfogadott szexuális kontaktust jelentett. Ma már a párok 94%-a rendszeresen gyakorolja és a gyakorló párok női tagjának 78%-a eléri az orgazmust a férfi magömlés pillanatában, férfiaknál az arány kisebb, a férfiak 22%-ának van magömlése a női orgazmus pillanatában. Ez pszihikai magyarázattal bír, a nő az orális szexet is behatolásként éli meg, amennyiben megfelelő módon közelíti meg az aktust. Így a vaginális, anális vagy orális ejakuláció érzékelése ugyanazt a reakciót vált(hat)ja ki benne.
A heteroszexuális viselkedés leggyakoribb formája a vaginális közösülés, amelyet rendszerint hosszabb-rövidebb előjáték (csókolózás, simogatás stb.) előz meg, a szexuális izgalom (merevedés, hüvely-nedvesedés) fokozása érdekében. A nők számára rendkívül fontos a klitorisz (csikló) direkt vagy indirekt ingerlése (kézzel vagy szájjal), mert így sokkal könnyebben eljutnak a kielégülésig, mint pusztán a közösüléstől. Az egyszerre történő kielégülés ritkán sikerül, de nem is fontos; jobb, ha a férfi ki tudja várni a nő (néha többszörös) orgazmusát. Ez sok férfinek nehéz, különösen, ha az önkielégítések során megszokták a (magömléssel kísért) gyors kielégülést. Magömlés (ejakuláció) egyébként a nőknél is van, mert a hüvely ún. G-zónájának ingerlése folytán a húgycső, vagy annak „parauretrális mirigyei” váladékot termelnek, amit az orgazmus izom-összehúzódásai kipréselnek a húgycsőből. A közösülés másik gyakori változata az anális közösülés, amit heteroszexuális párok 85%-a részben a változatosság, részben a fogamzásgátlás kedvéért gyakorolnak.
Az erogén zónák kézzel ingerlése az orális ingerlés mellett az egyik leggyakoribb nemi érintkezési forma. Mindkettő a petting fogalmába tartozik, amely minden, a közösülésen kívül megvalósítható szeretkezési módot jelent; előnye, hogy elkerülhetővé teszi a nem kívánt terhességet, jórészt a különböző fertőzéseket is, ráadásul némi gyakorlattal orgazmust is eredményez.
A homoszexuális nemi érintkezés formái a vaginális közösülés kivételével nem különböznek a heteroszexuális érintkezéstől. Leggyakrabban a kézzel vagy szájjal ingerlés fordul elő; férfi pároknál emellett az anális közösülés is gyakori. A nők közötti szexuális kapcsolatok rendszerint tartósabbak és inkább járnak emocionális kötődéssel, mint a férfiak közöttiek.
S. Freud biszexualitás koncepciójának bírálata
A biszexualitásokról szóló könyv (E.J. Haeberle-R. Gindorf: Bisexualitäten, 1994) egyik tanulmányában három amerikai szociálpszichológus, J. R. Gagnon, C.S. Greenblat és M. Kimmel vitatkozik az esszencialistákkal ,akik a szexuális beállítottságot biológiai eredetűnek és veleszületettnek tartják. Velük szemben a konstruktivistáknak adnak igazat, vagyis a szexuális beállítottságokról – köztük a biszexualitásról is – sokféleségéből és változékonyságából kiindulva úgy vélik: az ontogenezis során kialakuló konstruktumokról van szó, amelyeknek alakulását különböző kulturális hatások, interperszonális és interpszichikus szkriptek is befolyásolják a genetika mellett.
A könyv egy másik tanulmányában E. Borneman S. Freud biszexualitás-fogalmának változatairól azt írja, hogy ez a fogalom Freudnál a következő összefüggésekben merül fel:
- Evolúciós biszexualitásként. Eszerint fajfejlődésünk kezdetén az emberek biszexuálisak voltak, s ebből polarizálódott később – különböző korlátozások folytán – a heteroszexualitás és a homoszexualitás. Ezt a hipotézist az ógörög mítosz is alátámasztják.
- Embrionális biszexualitásként. Ezt abból kiindulva tételezte fel, hogy az ontogenezis a fajfejlődést utánozza, s a magzat fejlődésének első két hónapjában a fiú- és lánymagzat nemi szervei még kialakulatlanok és hasonlítanak.
- Hermafroditizmusként. Erről Freud többféle értelemben is beszél; pl. Platonra utalva lehetségesnek tartotta, hogy az ember eredetileg hermafrodita volt; ezért az ókor istenei is gyakran kétneműek.
- Szomatikus biszexualitásként: Bizonyos fokú „anatómiai hermafroditizmust”, vagyis az ellenkező nemi berendezés csökevényes jelenlétét Freud mindenkinél normálisnak tartotta.
- Pszichikus biszexualitásként. Ugyanígy normálisnak tartotta, hogy mindkét nem lelki alkatában vannak férfias és nőies vonások (persze eltérő arányban). Minthogy a „férfias és nőies” vonások meghatározása relativ és történetileg változó, a szexuális beállítottságot különböző módon befolyásolják.
- Biszexuális énképként. A fentiekből adódóan levezette, hogy sokak énképe a férfias és nőies identitás között ingadozik. (Igaz ő nem nagyon tett különbséget a homoszexualitás, biszexualitás és a transszexualitás között. Az énkép férfias vagy nőies jellegéből illetve ennek ingadozásából viszont valóban következhet a szexuális orientáció ingadozása.)
- Biszexuális tárgyválasztásként. Freud ezt a hajlamot abból eredeztette, hogy a kisgyermek tárgyválasztása éppúgy irányulhat az anyára, mint az apára. Ez ellenben téves, mivel a kisgyermek „tárgyválasztása” azonban korántsem határozza meg a későbbi irányultságát és választásait.
- A választott tárgy biszexualitásaként. Ugyancsak a kisgyermek Ödipusz-komplexusából eredeztette Freud, hogy olyan partnert keresünk, akiben egyaránt vannak nőies (az anyára hasonlító) és férfias (apára hasonlító) tulajdonságok. (Mint kiderült ez általános jellemvonás, nem lehet csak a biszexualitáshoz kötni.)
- A nő biszexualitásaként. Freud szerint részben ennek tulajdonítható, hogy nemi szervében is együtt van a férfias (klitorisz) és nőies (vagina) elem. Ám itt semmi sem indokolja, hogy anatómiai sajátosságokból próbálja levezetni a pszichoszexuális orientációt.
Más régebbi elméletek, kutatási eredmények
Egy holland szexuálterapeuta, A. X. van Naerssen (in: Haeberle, E.J.-R.Gindorf, 1994) szerint a szexuális viselkedést három különböző perspektivából lehet elemezni. A pszichoanalitikus, a behaviorisztikus és az orvostudományi magyarázat egyaránt reális lehet. A különböző szakembereknek azonban egyezségre kell jutniuk a szexuális jelenségek értelmezésében. A szexuális orientációt lehet kognitiv folyamatként, vagy az egyén emocionális és szociális készségeként elemezni. A folyamat szakaszokra tagolható: szenzibilizálódás, identitás-zavar, egy identitás elfogadása és fixálása. Az utóbbinak lényege az elkötelezettség érzése bizonyos viselkedésminták követésére, amely valamilyen szexuális kapcsolat létesítésében nyilvánul meg. Egy másik kutató véleménye, hogy nem önmagukban a korai élmények a döntőek, hanem ahogyan azokra emlékszünk, azokat értelmezzük és feldolgozzuk.
Von Naerssen vizsgálatai alapján úgy látja, a szexuális identitás és orientáció elemzése csupán az egyéni pszichoszexuális fejlődés magyarázatának egyik lehetséges útja. Ez a tudományos hagyomány Erikson (1968) könyvének megjelenése óta nagyon népszerű, mert lehetővé teszi az egyének besorolását a hetero-, vagy homoszexualitás és biszexualitás kategóriáiba. Valójában azonban nincs éles különbség az említett orientációs kategóriák között, s a felnőtté váló fiatalokat ma olyan sokféle szkript és inger éri, hogy egyre nehezebben tudják magukat bármelyik kategóriába besorolni. A von Naerssen által vizsgált fiatal férfiaknak is épp ez okozott gondot, ugyanis maszturbációs fantáziáikban gyakran keveredtek a hetero- és homoszexuális jelenetek, ami zavarólag hatott rájuk és megnehezítette az orgazmus elérését. A szerző ezzel kapcsolatban utal W. Masters és V. Johnsonra (1979), akik szerint egyáltalán nem ritka, hogy heteroszexuális férfiaknak homoszexuális fantáziáik vannak; a homoszexuálisoknál pedig heteroszexuális fantáziák is felmerülnek.
A von Naerssen által vizsgált fiatalemberek emiatt nem tudták eldönteni, hogy hetero-, vagy homoszexuális beállítottságúak. Tizenéves korukban ugyanis váltakozva volt kapcsolatuk azonos- és másnemű partnerekkel. Orientációs bizonytalanságuk szorongásokat váltott ki, s még a maszturbáció sem hozott megnyugvást. Nem tudták elkötelezni magukat egyik szexuális beállítottság mellett sem; ezért kerestek szaksegítséget. Von Naerssen valamelyik szexuális orientáció preferálása, vagy a kisgyermekkori traumák elemzése helyett javasolta az orientációs bizonytalanság és a fantáziák sokféleségének elfogadását és olyan szexuális kapcsolatok létesítését, amelyben jól érzik magukat (függetlenül a partner nemétől). „A többi majd kialakul” – írja.
A II. rész ITT olvasható
