Antoni Rita, bár nem kifejezetten a leszbikusságról és a biszexualitásról ír, de a cikk véleményem szerint sok nőt érint, ezért átvettem.
Úgy gondolom, reagálnom kell a Velvet cikkére,
melynek láttán/olvastán a fejemet fogtam... Leszögezem, szerintem – a
róla szóló cikkel együtt! – borzasztó ez a feminista pornó, és megértem,
ha sokan úgy vélik, nem ad megfelelő alternatívát a mainstream pornó
helyett. Ugyanakkor a feminizmus és a szexualitás viszonya sokkal
összetettebb akár a cikkben leírtaknál, akár annál, hogy látva a Velvet
elriasztó írását és fotóit, kidobjuk az ablakon az egészet.
A feminizmus és a szexualitás viszonyának áttekintését kezdjük talán ott, hogy
azt, hogy ma többé-kevésbé természetes igény, hogy a szexben a nőnek is
jár a kielégülés, sok egyéb mellett szintén a feministáknak
köszönhetjük.
A XIX. század végi Új Nők foglalkoztak először a kérdéssel
(tematikusan, egyéni erőfeszítések korábban is voltak), ennek
köszönhették, hogy szexéhes démonokként ábrázolták őket. Egy 19.
századi okító könyvecske úgy fogalmazott, hogy a nő „passzívan tolerálja
a férfi rajongását” – a szexet (az angel-whore dichotómia jegyében)
csak a „rossz nők” élvezik. Még a XX. században is akadt olyan férfi
(orvosként és az I. világháborúban számos élet megmentőjeként sajnos
igen nagy tekintélyt képviselt), aki a női orgazmus ellen publikált,
kijelentette, hogy „orgazmus nélkül is váltak jó anyává a nők.” (Mert
persze, vette képmutatón alapul, más célja nem lehet a szexnek. De
lehet, de azt a férfiak akkoriban prostituáltakkal intézték, akikről nem
esett szó az életrajzukban, meg az oktató könyvecskékben.) Az is
divatos nézet volt, hogy míg a fogantatás ne legyen élvezetes, a szülés
fájdalmait viszont tilos csillapítani. A fogamzásgátlás, abortusz meg
persze az ördög műve – kivéve, ha az érintett férfinak a megfogant
magzat terhére van, akkor viszont utólag semmilyen eszközt nem sajnáltak
titokban bevetni a nő egészségének kockáztatására és – általában
ugyanezek! – az abortuszban segédkező nőket kegyetlenül meghurcolták.
(Azaz megtermékenyülni is csak a férfiak igényei szerint
termékenyüljenek vagy ne termékenyüljenek meg a nők, de ők maguk ezt ne
szabályozhassák. Működjön már a szervezetük magától úgy,
ahogyan a férfinak kényelmes!) A nők tehát ne legyenek többek, szólt
lényegében az elvárás, mint simulékony, hajlítható, eldobható,
összetörhető, beleélvezésre következmények nélkül használható, attól
azonban bemocskolódó (lásd szüzesség, tisztaság ellentmondásos kultusza)
tárgyak. Bárki, aki ezt másképp közelítette (általában egy-egy
emberséges orvos), a szakma haragját vonta a fejére.
Hasonlóan forradalmi figura volt később, az ötvenes években a szintén ellentmondásos Alfred Kinsey,
aki biológusként előadásain oktatta a szexuális élet tudnivalóit
(melyről akkoriban olyan tévhitek terjengtek, hogy az orális szex vagy
akár a női nemiszerv kézzel izgatása káros az egészségre – el tudjuk
képzelni, a nőknek mennyi esélye volt így az orgazmusra, vagy arra, hogy
egyáltalán ne traumaként, fájdalomként éljék meg akár a jóindulatú, de
tudatlan férj szexuális közeledését is...), alapvető résznek tekintve
természetesen mindkét fél orgazmusát. Később, több ezer ember
szóbeli megkérdezése után egy-egy könyvet írt az amerikai nőkről illetve
férfiakról, melyekben, a sémákkal, elvárásokkal, sztereotípiákkal
szemben, feltárta a szexuális tapasztalatok sokféleségét. Sajnos a végén
túl messzire ment: (az még, fogjuk rá, ízlés kérdése, hogy a szexuális
szabadosságot pártolta, sőt munkatársaitól elvárta), noha vívódott,
amikor bűncselekményről értesült, nem tett feljelentést.
A feminizmus második hulláma a hatvanas, hetvenes években felhívta a
figyelmet arra, hogy (egy-két elszigetelt hangtól eltekintve) tendenciaszerűen a női szexualitás, a női orgazmus diszkurzusának hiányát tapasztaljuk (ez
ma is így van), legfeljebb csak Freud hímsovén nézetei állnak
rendelkezésre (Freud hierarchiát állított fel a klitorális és vaginális
orgazmus között, és az utóbbit tekintette az érett nő ismérvének);
továbbá, a hatvanas években történt „szexuális forradalom” továbbra sem hozta meg a nők számára a választási lehetőséget: annyi
történt, hogy ami eddig általánosan tilos volt, most már általánosan
kötelező lett. Azaz ha eddig tilos volt miniszoknyát viselni és
házasság előtt szexelni, most viszont kötelezően elvárják tőlem, akkor
egy hajszálnyival sem vagyok szabadabb! Valami hasonló van érvényben ma
is: a korábbi álszemérmet felváltotta a kötelező kitárulkozás, a
kötelező „bevállalós” viselkedés – milyen érdekes, a XIX. századi sztereotípiák szerint „szexéhes démonok” voltak a feministák, most meg „kielégítetlen fapinák”! Ellentmondás, de ugyanaz az ok húzódik meg mindkettő mögött: a feministák akkor is és most is azt merték mondani, hogy a nők választhassanak, és a különböző opciók egyenrangúak.
A szexuális forradalom előnyei is vitathatatlanok, azonban valami baj mégiscsak van vele, hiszen felszabadulás
ide vagy oda, aktus közben a nők jelentős része szexuális életének első
éveiben, vagy akár soha nem él át orgazmust. Ennek okai véleményem szerint egyértelműen abban keresendők, hogy a
nők – a patriarchális kultúrában tanultak hatására – nem szeretik és
nem ismerik saját testüket, a férfiak közül sokan viszont a pornóban
látott reakciókat (és külső megjelenést) várják, várnák el tőlük. (Tizenévesen
még katasztrofálisabb lehet a helyzet, a legrosszabb kombináció, amivel
egy tizenéves lány találkozhat: tapasztalatlan+pornón
nevelkedett+bunkó.) A második hullám szerzői ezt úgy oldották meg, hogy a
klitoriszra terelték a hangsúlyt - ez egy fontos aspektus, de
véleményem szerint foglalkozni kell azzal a dologgal is, hogy
(heteroszexuális kontextusról beszélve) aktus közben miért nem jut el
sok nő az orgazmusig. Nyilván a párkapcsolat minősége, az intimitás foka
is meghatározó (bár nem mindenkinek, de ez ízlés kérdése: talán mint írásaimból eddig
már kiderült, én személy szerint nem tekintem a női szabadság kulcsának
a mindenkivel összevissza kefélést, épp ellenkezőleg, azt a férfiak
kiszolgálásának és a női büszkeség lábbal tiprásának tekintem), de a női
öntudatnövelés egy másik jelentős aspektus a szexuális élet
javulásában. Jessica Valenti is leírta a Full Frontal Feminism-ben: ha feminista leszel, nem hogy kielégítetlen nem leszel, de még jobb is lesz a szexuális életed. Milyen igaz! Mert elkezded jobban szeretni magad, elfogadni a tested, és határozottabban lépsz fel az igényeidért is.
(Illetve olyan partnert választasz, akivel szemben nincs szükség
határozott fellépésre e téren, mert evidensnek tekinti.) Nem azzal
foglalkozol, hogy hú de kövér/sovány stb. vagy, hú de ronda ez és ez a
testrészed (ebbe újabban a női nemiszerv
is beleértendő sajnos), illetve hogy mi minden, pornó generálta
elvárásnak „kell” megfelelned, mi minden visszatetsző dologra „kell” valahogyan rávenni magad – hanem azzal, hogyan lehetne neked minél jobb.
Nem szorongsz, így nem úgy állsz hozzá, hogy mindenképpen meg kell
felelned. Beigazolódik az üres fordulat, „elengeded magad”, így jobban
tudsz figyelni magadra – és nem mellesleg, a partneredre. Fontos
hozzátenni, feministaként eleve nem fogsz hímsoviniszta,
pornóagymosott partnereket választani (melléfogni persze mindig lehet,
de törekszel erre), és akkor a szexben nem is lesz számottevő probléma. (Úgyhogy szeretett – jaj, de fájdalmas! – pszichológusunknak, Oravecz Éva Csillánknak nincs
igaza: egy feministának nagy eséllyel nem kell orgazmustanfolyamra
mennie, mint – sajnos – a deklarált antifeministának, neki :P )
A szexuális forradalom következménye a pornó elterjedése
is, ami azonban az idő előrehaladtával egyre inkább a nők
eltárgyiasításába, megalázásába fordult. (Az archív pornófilmek
még egészen nézhetőek.) Ezért vált a feminizmusban a nyolcvanas évek
központi kérdésévé a pornográfia-vita: a feministák többsége a pornót
előbbi okok miatt elítélte, mozgalmukhoz számos korábbi pornószínésznő
is csatlakozott, pl. a Deep Throat c. film (forgatásra kényszerített) sztárja, Linda Lovelace. A kilencvenes években jelent meg a „sex-positive feminism” nevű irányzat. Erre vonatkozóan írta a Velvet, hogy „Az újhullámos feministák tűsarkút és rúzst viselnek, nem vetik meg a szexet, és nem pfujolnak a pornóra sem.” Egyrészt, ez csúsztatás, a feministák soha nem vetették meg a szexet, legfeljebb annak nőalázó módjait (amik közé a pornó sajnos beletartozik). A kulcsszó az, amit az Új Nők is szerettek volna az élet minden területén: VÁLASZTÁS.
Azaz a nők választhatnak, és ha (persze maguktól, mert az tetszik
nekik, és nem a partner vagy a környezet nyomására, kritikája miatt!) a
tűsarkú cipőt vagy a rúzst választják, semmivel nem lesznek kevésbé
feministák. A szex választására ez ugyanúgy igaz: legitim és egyenrangú opció
ugyanakkor az egyedüllét választása is, ha valaki úgy érzi,
életkörülményei, lehetőségei tükrében ez a jobb! (A feminizmus semmit
nem „ír elő” a nők számára.) A pornó azonban nem ez a kategória – a „sex-positive feminism” (azok csoportja, akik annak minden nézetét elfogadják) a mai napig egy kisebbséget képvisel a feminizmuson belül, semmiképpen nem azonosítandó a teljes harmadik hullámmal!
A női szexualitás, a női orgazmus fontosságának hangsúlyozásával egyet
lehet a „sex-positive” feministákkal érteni, nagy kár azonban, hogy
elveikbe beemelik – az élvezetes szexszel általában homlokegyenest
ellentétes – pornó, sőt a prostitúció elfogadását is.
A pornóval nem az a baj, hogy megmutat dolgokat,
hogy nemiszervek illetve szexuális aktus látható benne. Az a baj,
AHOGYAN mindezt teszi: a nő eltárgyiasításával, megalázásával.
(Önmagában a szexualitás ábrázolása nem lenne degradáló, a művésziséget
nem csak rejtegetéssel, szemérmeskedéssel lehet megoldani.) Igazán
elhibázott feltételezés prűdnek nevezni azokat, akik elítélik a pornót. A
pornót elítélő nők sok esetben nagyon is szenvedélyesek, és merem
állítani, sokkal több és mélyebb orgazmusuk van, mint a trendi, „bevállalós”, megfelelni igyekvő, orgazmust színlelő pornó-macáknak. A
konkrétumok és a határok persze egyénenként változnak; de vannak dolgok,
amikről, és ez csak józan belátás kérdése, magyarázhat nekem akárki
akármit, én el nem hiszem, hogy azt egy nő valóban élvezheti.
És a párunknak is lehet örömet okozni, és a szexben lehet újítani,
kísérletezni anélkül is, hogy magunkat megaláznánk, egészségünket
kockára tennénk, stb. stb. A szexben kipróbálni azt érdemes, ami mindkét fél számára izgató. Nagyon szomorú vagyok, ha olyat olvasok vagy hallok, hogy egy nő szerelemből, megfelelési vágyból, párja nyomására ráveszi magát olyasmire,
amit ő maga nem hogy nem tart izgatónak, de amitől undorodik,
viszolyog, amitől nem hogy élvezetet nem tapasztal, de fájdalmat visel
el. Mióta szól a szex (most tekintsünk el a mindkét fél által kívánt bdsm-dolgoktól, mert az csak egy réteget érint!) a fájdalomról, az elviselésről, arról, hogy a nők rávegyék magukat olyanra, amit nem akarnak, az élvezet helyett?! Azóta,
hogy a pornó (annak nőalázó formája) általánosan elfogadottá vált;
azóta,hogy sokan azt hiszik, ez a normális, ez a követendő, ez az igazi
szex! Ami a férfiakat illeti, ha nem néznek pornót, attól csak jobbak lesznek az ágyban, és nem rosszabbak.
A feminista pornó, hiába – deklaráltan és valóban – más, nem nyújt hiteles alternatívát. Az eddig látottak (pl. Dirty Diaries)
alapján, a mainstream pornóhoz képest valóban más okokból ugyan, de
semmivel nem látom esztétikusabbnak vagy valósághűbbnek. A
feminizmusnak nem az a feladata, hogy új pornófilmeket gyártson – inkább
az, hogy a szexuális kultúra javításán, a nők önbizalomnövelésén
munkálkodjon.
forrás: nokert.hu
