A XIX. században Sigmund Freud volt, aki megállapította, hogy az elfojtás révén tudattalanná váló emlékek és motivációk nagy hatással vannak a személy motivációira és viselkedésére. Bizonyos tudattalan gondolatok és emlékek – különösen a szexuális és agresszív jellegűek – neurózis forrásává válhatnak, ugyanakkor a neurózisok kezelhetőek a tudattalan gondolatok és emlékek felszínre hozásával. Erre irányuló módszerét nevezte el Freud pszichoanalízisnek. Kezdetben – kollégája, Dr. Josef Breuer nyomán – hipnózissal dolgozott. Később úgy látta, hogy nem mindenki hipnotizálható, s hogy hipnózissal nehéz tartós eredményeket elérni. Felfedezte, hogy az elfojtott, tudattalanná vált emlékek szabad asszociáció révén is felszínre hozhatók. Ebben alapvető jelentőséget tulajdonított az álomfejtésnek, ezt nevezte a tudattalanhoz vezető via regiának, vagyis királyi útnak. Hasonlóképp jelentést tudott tulajdonítani, s a terápiában fel tudta használni az szóbeli elvétéseket (freudi elszólás).
Kutatta az emberek szexuális irányultságát, arra a következtetésre jutva, hogy minden ember biszexuális, csak a környezeti hatásoknak következtében lesz csak hetero- vagy csak homoszexuális. Ezt az állítását Kinsley árnyaltabban kezelte, egy skála segítségével.
A Kinsey-skála Alfred Kinsey
nevéhez fűződik, aki úgy vélte, hogy az emberek nem oszthatók be a
hagyományos módszerek szerint hetero-, bi-, illetve homoszexuálisnak.
Ezért a probléma megoldására létrehozott egy nullától hatig tartó
skálát, amiben a 0 jelenti a teljesen heteroszexuális embert, a 6-os
pedig a teljesen homoszexuálist. Kinsey szerint a legtöbb ember valahol a
kettő között található. Az aszexuális embereket Kinsey X-szel jelölte.
Kinsey olyan kutatási eredményre jutott, hogy a korábbi felfogáshoz
képest az emberek világa alapvetően nem csak a hagyományos kategóriákból áll (hetero-, homo- és biszexuális). A férfiakon végzett
kutatásai alapján 37%-uk élt már át olyan orgazmust, melyhez
homoszexuális kapcsolat segítette, 8%-uk több, mint három éven át
folytatott homoszexuális életet, és 4%-uk kizárólag homoszexuális
kapcsolatokban vett részt. Kutatásai azt az eredményt mutatták, hogy
ezen kívül létezik 13%, akik erős homoszexuális érdeklődésűek, de sosem
volt ilyen jellegű kapcsolatuk.
Skáláját sok kritika érte, ezek legtöbbje arra mutat rá, hogy a
felmérés nem reprezentatív. Mivel a szexualitás az 1940-es évek Amerikájában tabutémának számított, ez is torzított mintát eredményezett, így eme állítás minden bizonnyal igaz, de a később
végzett felmérések eredményei – bár eltérnek Kinsey-étől – megmutatták,
hogy az alapkövetkeztetés igaznak bizonyult.
A mélylélektan másik klasszikusa,
C.G. Jung „A házasság mint lélektani vonatkozás” (1927) című
tanulmányában abból indul ki, hogy a tudatosság fokozatosan alakul ki a
nem-tudatos lelki élet mélységeiből, s a házasságképes korba lépő fiatalokban
még széles területei vannak a tudattalan lelki életnek. Ez azt jelenti, hogy a
fiatal csak hiányosan ismeri önmagát, s még inkább a partnerét mindkettejüket
olyan motívumok vezérlik, amelyekkel nincsenek tisztában. Így aligha lehet szó
szabad választásról. Ez a „sorskényszer” jelentkezik a szerelemhez kapcsolódó
végzetszerűség érzésében is. A nem tudatos motívumok Jung szerint személyes
vagy személytelen jellegűek lehetnek. Az előbbiek például a szülői befolyásból
erednek. Elsősorban a szülőkhöz kötöttség foka befolyásolja nem
tudatosan a párválasztást. Érdekes Jungnak az a megfigyelése, hogy a
gyermekek gyakran olyan életirányba kényszerítődnek, amelyik a szülő életében
nem teljesültet kompenzálja.
Jung egyik követője (Plattner, P., 1961) kidolgozta az ún. kiegészülési elméletet, amely szerint
mindenkiben erős, ellenállhatatlan vágy él a kiegészülés után. E szükséglet
folytán az extravertált típusú ember éppen az introvertált másfajta és őt
kiegészítő lényt keresi – és viszont.
